zsuzsitorontoban

Pictou kikötő, hóvihar, és Medvebergi Maszkos Osiris. Akinek a `haja` még mindig tart. Meg a csámpás lába is.

Arisaig Provincial Park. A jeges mező az az óceán és hiába volt összefüggő, a jégfelszín mégis hullámzott. Csendesen. Amilyen gyönyörű volt, valahogy olyan félelmetes is. A távoli, láthatalan messziségben pedig Prince Edward Island lenne kivehető, ha tiszta lett volna a horizont.

Minden lépésünkre ügyelni kellett, mert nem tudhattuk meddig ér a part és hol kezdődik a víz. Azzal sem voltunk tisztában, hogy szép homokos strandon vagyunk vagy valami sziklás borzadájon, ahol ha kettőt lépünk derékig érő vízbe csobbanunk a mozgó jég alatt.

Inverness útba esett Baddeck felé és itt megálltunk reggelizni és szaladgálni kicsit. A település nyáron nagyon felkapott, félig francia, félig skót gyökerekkel. Ím a strand és az irdatlan hidegben térdig vízben gázló, sós habot zabáló eb.

Invernessben volt szerencsénk kicsit közelebbről is megszemlélni egy halászkunyhót. Két munkás épp ott volt, és hagyták a hülye turistáknak a fotózást. A képen látható rekeszek rákcsapdák, amik türelmesen várják a szezont. Közelebbről is lefényképeztem, de mire rájöttem, hogy segítség kellene a működés megértéséhez a két halász eltűnt.

És az invernessi falatozó szuper biztonságos raktárajtaja.

 Jöjjenek Cape Breton Highlands National Park of Canada képei. Elvileg a félszigetet körbe lehet járni autóval. Kivéve, amikor lezárják a szélfútta hó miatt, amit nem bírtak eltakarítani a folyamatos széllökések miatt. Mi elmentünk, ameddig csak lehetett, aztán szépen visszafordultunk. Körülbelül másfél-két órás plusz utat tettünk meg, de bőven megérte.

Miheztartás végett:

Majd a végére egy igazi kanadai életkép Z. különleges engedélyével a faja baddecki szállásunkról:

Ok, ez még nem a miénk. Ráadásul előre iszom a medve bőrére, mert fogalmam sincs, hogy tényleg finomak az így elkészült ennivalók. Bár van egy sejtésem. Ugyanakkor tuti vannak ennél profibb cuccok is, plusz a falusi építmények, de nekünk, félvárosiaknak ez bőven megfelelne. Pláne, hogy nem kell rá építési engedélyt kérni.

Lehet füstölni a receptkönyv szerint MINDENT. Kivéve narancsot. De húst, halat, tengeri akármit, zöldséget, gyümölcsöt és uramatyám! sajtot!!! Ha egyszer majd az óperencián innen meg lesz a kertes házikónk, akkor beépíttetek egy ilyet a bejárat mellé, beteszek egy malomkeréknyi sajtot, a füstölő elé fekszem pár üveg borocskával, és fel sem kell kelek onnan addig, míg kitart a manna.

Lássuk a képeket:

Az outfit. Bedugod, és már megy is.

Az ott, a csőben a brikett. Ez mindenféle ízben(füstben, fafajtában) lehet venni. A képen éppen egy éger brikett szerepel. Jó sokat be lehet tárazni ebbe a csőbe, ami egy sínben folytatódik, majd egy fűtőlappal végződik. Az adagolás teljesen megoldott, hála egy kis elektromosságnak és a jó öreg gravitációnak.

A füstölő agya. Be lehet állítani a hőfokot a hideg- , illetve a meleg füstöléshez.

Lassan füstöl a brikett, ami ha leég, beleesik a vízbe. Ugyanide csöpög a húslé a polcokról. Hátul pedig a nagyon koncentráló fejem.

Ezeket a polcokat MIND meg lehet tölteni. Ma még csak előfüstöltük a gépet, holnap lesz az igazi hancúr.

Ez itt pedig az instant kertillatosító-szomszédhívogató része az apparátnak.

Ha nem leszek túl izgatott az éles bevetésen, akkor lövök pár képet az elkészült ételekről is. Ha jól emlékszem borda lesz...

UPDATE! A végén csak eszembe jutott, hogy mit felejtettem el a nagy zabálás előtt. :) Volt kukorica is. A maradék:

Kivételesen szikrázó napsütésben tettük meg a bő két órás utat Yarmouthból Bridgewaterbe. A várost nem igazán tudom jellemezni, olyan csomópontféle a LaHave folyó partján, a turizmust elszívja a közeli két kisebb, de sokkal nagyobb attrakcióval bíró Mahone Bay és Lunenburg. Az itt élők nagyrészt az idetelepült Michelin gyárban dolgoznak vagy a kereskedelemben.

Itt találtuk a legkellemetlenebb szállást magunknak. Ugyan jeleztük, hogy nagy kutyával érkezünk, mégis az emeleten kaptunk szobát a liftmentes épületben. Ráadásul a lépcső fokai között át lehetett látni, és a burkolat is szép csúszós járólap volt. Ozi még feljött, de a lefele menet már ölben történt. Nem az enyémben, de akkor is. Amikor jeleztük a problémát kaptunk egy mosolyt és jónapot. Ok, gondosan kidolgoztunk egy tervet a lehető legkevesebb kutyacipelésre, amiről lesz kép becsszó. Mert azért persze jót röhögtem Z-n és Ozi fején, ahogy jönnek lefelé.
Aztán a füstérzékelőnk is megszólalt második este a lemerülő elem miatt. A recepciós közölte, hogy a gondnok épp most ment haza, nem cserélnénk-e ki magunknak az elemet. Hát hogyne. Aztán mégsem, mert ez már olyan pöpec műszer, hogy totál szét kell szedni, azt meg csinálja az, aki odatette. Szóval megint telefonálás, költözni nem nagyon szeretnénk így uccsó este, meg attól még nem hallgat el ez a szar, szóval gondnok vissza, létra be, öt perc meló és tadaaaaaaam: csönd, béke, nyugalom.
A reggeliről már nem is írok.

Mivel a nap épp csak delelőn járt - nahát, ez olyan toldisra sikerült- gondoltuk, irány a part: Chester Basin, Mahone Bay és Lunenburg. Látni szerettük volna a környéket, hiszen utunk célja a kikapcsolódás mellett az új lakóhelyünk megtalálása is volt. 

Chester Basin rendelkezik egy templommal, egy szezonális étteremmel, benzinkúttal, patikával, postával, állatorvossal, négy parkkal és 2000 lakossal. Pont. Ja, és csodálatos óceánparttal, kikötővel. Bár ez azt hiszem, jellemző az óceánparti városkákra, és csupán nekünk, szárazföldi embereknek jelent wow élményt.

Mahone Bay már egészen más történet. Van vagy hét templom a parton egymás hegyén-hátán, plusz híresek a hajóépítő műhelyeik, és az egész város olyan gyönyörű, hogy a parton majdnem összetörtem a saját és egy másik, álló autót, ahogy hirtelen bekanyarodtam egy parkolóba a kilátást alaposabban megszemlélni. A városka elég régi, így hát volt itt is mindenféle csata, háború, ármánykodás stb. már az őslakosokkal kezdve a franciákon át egészen a jenkikig, mindenki mindenkivel. Mahone Bay volt a felkészülés Lunenburgra.

Lunenburg városa a világörökség része a vibráló színű házaival, a kikötőjével, galériáival. Amiből mi csak a házak színeit láttuk megint a tél miatt, de az is bőven megérte. Hatalmasat sétáltunk az annyira nem csontig hatoló hidegben, találtunk niytva tartó kézműves sörészetet, meg pár galériát. Az egyikben a hölgy épp zárt, amikor meglátott minket a kirakatot bámulva, és megkérdezte, hogy szeretnénk-e bemenni, mert akkor még vár egy kicsit a roló lehúzásával. Udvariasan megköszöntük a lehetőséget, és hagytuk hazamenni.

Mind Mahone Bay, mind Lunenburg egy öböl partján fekszik, így pompás látvány tárul a nézelődő elé akármelyik pontján is áll a mólónak, ami végigvezet a partvonalon. Túl sok embert sehol sem láttunk, már alig várjuk, hogy leülepedjünk új otthonunkban, és visszamehessünk, hogy alaposabban tanulmányozzuk a környéket.

Másnap várt ránk Halifax. A kocsit letettük egy parkolóházban és nekiindultunk a belvárosnak. Nagy ötlet volt. Ugyan sütött a nap, de ez az öböl partján vajmi keveset ért a jeges széllel szemben. Próbáltunk olyan helyet keresni, ami szélvédett, és napsütött. Marha gyorsan haladtunk. Mivel Osi jött velünk, a múzeumok kapásból ki lettek lőve. A belváros és a kikötő városrész nagyon szép: a házak itt is a szivárvány minden színében virítanak, és valahogy mindennek van egy barátságos, bohém hangulata.
Elsétáltunk a Pier 21-hez (21-es mólóhoz). Ez a móló az öbölmenti sétány szinte legvégén található, és ide érkeztek Európából a migránsokkal teli hajók. Itt felkészült orvosi csapat várta őket, és akik beléphettek az ország területére, azonnal mehettek amerre csak szerettek volna az állomáson várakozó vonatokkal. Nagyon sok provincia ingyen adott hatalmas területeket az újonnan érkezőknek, ugyanakkor elvárták, hogy a kapott földeken egy éven belül ház álljon, és megadott hányada meg legyen művelve. Tekintve a telet (4-6 hónap), a vadállatokat, az esetleg nem túl barátságos őslakosokat, az infrastruktúra teljes hiányát, a fenti elvárások nem hasonlítottak egy vasárnapi cukilátogatás szintjéhez. Az így felépült kalyibák általában farönkökből felhúzott semmi alapzatú, szigetelésmentes épületek voltak egy élettérrel, ahová - ha volt- a haszonállatokat is bevitték védve a medve-hiúz-farkas-puma bandáktól.
A kevésbé szerencséseket vagy egészségügyi (leginkább TBC) vagy politikai okokból nem engedték be az országba. Az első világháború után mi, magyarok is fent voltunk a listán, mert a rossz oldalon álltunk. Később persze tárt karokkal vártak minket.

Halifax után szépen elmentünk megnézni Peggy`s Cove-ot. Ami a világ legtöbbet fotózott világítótornya. Érdekes, mert tényleg csak egy világítótorony, böszme sziklák, tajtékzó víz, azt viszontlátásra, lehet továbmenni. De mégis van egy olyan varázsa az óceán és az ég színeinek keveredésének, a halászhajók, a házak rikító sárga-piros-szürkeségének, hogy mindenki ezerrel fotózik ha idejön. Mi is, persze. Amit legközelebb mutatok meg. :)

Utolsó éjszakánkat Nova Scotiaban a már említett tűzriasztó süvöltése tette színesebbé, másnap pedig a világvége, hivatalos nevén Parrsboro, aztán Eatonville érintésével (nincs ott semmi, csak pár ház és botrányos út) már Sackville-ben, New Brunswickban éjszakáztunk.

Torontóba visszatérve pedig elkezdtük kiépíteni, kidolgozni a költözésünket lépésről-lépésre. Így utólag, hogy már azon is túl vagyunk, csak még jobban örülök, hogy nekivágtunk, mert minden sokkal jobb itt, mint ott. Na jó, kivéve talán az egészségügyet, meg a rohadt black flyokat. (Nem tudom, mi a magyar nevük: akkorák, mint egy muslinca, és nem csípnek, hanem konkrétan kiharapnak belőled egy kicsit a nőstények. Essen le a gatyájuk!)

Pont.

Készüljetek, jövő héten jönnek a fotók. Remélem.

New Minast szakadó hóesésben hagytuk el nyugatnak, a célállomás Yarmouth volt.
Yarmouth a legnyugatibb csücske Nova Scotianak, ahol rengeteg homárt halásznak évente. Kellemes kikötőváros, nem nagyon lakott, így ide járnak a csillagvadászok élvezkedni, mert minimális a fényszennyezettség. Valaha járt innen komp az államokba, de jelenleg szünetel. A lakosok küzdenek az újraindításáért, mert a sok turista jelentősen megdobta a város éves bevételét.

Az úton három helyen álltunk meg hosszabb időre. Elsőként Port Royalban. 
Port Royal hasonlóan Grand Préhez, szintén az egyik legelső telepes városka volt. Történelmi jelentőségű hely, ahol ásatásokat végeztek, és felépítettek egy szabadtéri múzeumot, skanzent az akkori mindennapi élet bemutatására. Természetesen, mint minden szabadtéri látnivaló, ottjártunkkor ez is elhagyatott volt, de azért be lehetett menni sétálgatni a lezárt épületek között. Ha alapul vesszük, hogy az elsőként érkező 79 francia telepes fele meghalt az első télen, hatalmas eredményeket értek el a következő években.

Port Royal után jött Annapolis Royal. A városkát leginkább Szovátához tudnám hasonlítani. Legalábbis az épületeket. Sok kis vadászlak-szerű épület követi egymást a szűk utcácskákon, amik meglehetősen üresek voltak a télnek és a munkanapnak köszönhetően. Katonai erődítmény is működött itt anno az ármánykodó jenkik miatt, így a városba dőlt a pénz az Óhazából.
Hatalmasat javított helyzetünkön, egy echte német kifőzde. A szülők érkeztek a régi Kelet-Németországból pár évtizeddel ezelőtt, és apuka itt tanulta tovább a cukrászmesterséget. Ötvözte a német és a kanadai ízlést, alapanyagokat, de hála a jó égnek sokat meg is tartott az otthoni szokásokból. Így hát teleettük magunkat töklevessel, gigamega schnitzellel és marcipános stollennel. Meg szilvás pitével.

Yarmouth előtt nem sokkal meg kellett állnunk, mert addigra elültük az agyunkat is. Választásunk Mavilette Beach Provincial Parkra esett. Oh, hát ez megint egy olyan hely, ahová vissza KELL mennünk egyszer. A parkolóból fapallón át vezet a sétaút keresztbe a dűnéken, egészen a lépcsőkig, amik levisznek a magas parton a vízhez. Itt még hidegebb volt, mint eddig bárhol, hiszen ezt a területet már nem védi semmi az óceánon nyargaló jeges széltől. Két-három kép elkészítése után fájdalmasra fagyott az kezem. Osi kétpofára zabált valamit, amit este viszontláttunk (majd másnap reggel újra elfogyasztotta volna. Böe). A kutyánk menüjére felkerült a mindenféle frutti di mare. A naplemente még így is varázslatos volt. Aranyba burkolt a nap mindent. Homokot, vizet, minket.
Később, ahogy sétáltunk (menekültünk) vissza az autóhoz, a homokban akkora kagylót találtunk, hogy nagyobb volt a lábamnál. Hát azt még feltétlen le kellett fényképezni. Emiatt a fotó miatt extra öt percet ültünk a kocsiban kezet melegítve. De megérte!

A szállásunk picit bizarr volt, pont mint valami horror filmben. Megérkezel egy kissé lepukkant fogadóba, ahol egy gazdagon kisminkelt, szőke haját gigakontyba feltupírozott, kb. 80 éves, naftalinillatú, és nagyon-nagyon kedves, csacsogós hölgy fogadott. Egyedül. Háta mögött sötét bár. Ő volt a tulaj. Közölte, hogy ugyan a motel honlapján ajánlják a reggelit, de az igazából már évek óta nincs. De van egy sütöde (kifőzde, giga kaja adagokkal, tele emberrel) a közelben.
A szobánk már évek óta kiment a divatból és azóta sincs esze ágában visszajönni, és valószínűleg vagy a tulaj takarít vagy egy rövidlátó, mert akkora pókháló lengedezett az asztalka feletti lámpán, hogy majdnem azt is megvacsoráztam. Ráadásul szántóföld, susnya terült el az épület mögött, ahonnan mindenféle vadállatok jöhettek elő. Gondoltam ezt az első hajnali kutyasétáltatásnál. És tényleg! Egyszer csak az árnyékban valami megmozdult. Megtorpantam. Lehet ám errefelé prérifarkas vagy hiúz is. Szóval a szívem felkúszott a torkomba, és ott kalimpált agyatlanul. Fogtam Osit, aki semmit nem vett észre, és nem mozdultam, vártam, hogy a valami, a rém induljon valamerre. De az sem mozdult. Álltunk így egy darabig, aztán elzsibbadtam, és meg kellett moccannom. Banyek, a rém is pont akkor tett ugyanígy. Aztán megint mozdulatlanság. Járt az agyam, mit tegyek, aztán elegem lett a szobor játékból, és léptem egyet hátra. Az árnyék is. Na, ebben a pillantaban jött egy sanda gyanú, amit a következő lépéssel be is bizonyítottam: a saját árnyékomtól f...m le majdnem a nadrágom szárát. Magamon sokáig kuncogva mentünk vissza a szobába, és meséltem el hősies helytállásomat Z-nek. Osiris, a másik hős pedig nyugodtan, és sorsának megadóan álldogált mellettem, hogy egy ilyen dinnye gazdihoz repítette a sors.

A rémeken kívül találkoztunk még őzekkel, és túráztunk egy kicsit a Kejimkujik Nemzeti Park óceáni területén. Annyira jó, hogy csak leírnom kell a park nevét, nem kiejteni, mert még egyszer sem hallottam egyformán kimondva. Bővebb infó angolul itt: https://www.pc.gc.ca/en/pn-np/ns/kejimkujik/visit/seaside-bord-de-mer
A park ezen része szigorúan védett az év bizonyos szakaszaiban itt hempergő fókák és a fokozottan veszélyeztetett parti lilék fészkelése miatt. Parti lile: kis szürke-fehér madár erős, hosszú lábakkal, rohangál fel-alá, mint a villám, és a homokba fészkel. Így hát ilyenkor az embereket elküldik máshová barangolni.
Januárban nem fészkel senki, így mehettünk. A Yarmouthban tapasztalt jeges szél hatására, felvettem minden meleg ruhámat. Két óra vezetés után az provincia déli partján én voltam egyedül hótaposóban, lévén egy árva hófolt sehol. Kellemes, tavaszias időjárás, szikrázó napsütés. Az első kilátónál Zsuzsi önálló délutánt adott megszabadulva egy pulóvertől, hülyegyereksapkájától és cicanacijától. Z közben kémlelt, hiszen a jó idő másokat is kicsalogatott a természetbe.
A parkolóban még széltépte fenyők lengedeztek, de ahogy közeledtünk a part felé, a növényzet egyre alacsonyabb lett. Itt bognak hívják a cserjéseket -rekettyéseket haha. Aztán a bog után elértük a dűnéket sziklákkal, fűtengerrel tarkítva. És mindenféle algamosadékkal, amit Osi megint kétpofára tömött magába. Majd itta rá a tengervizet. Mert okos kutya. Víz volt a kocsiban, de akkor nem kellett neki. Pár kilométerrel arrébb találtunk hóolvadásból származó csermelyeket, ott aztán feltöltötte magát az eb, és beteg sem lett szerencsére.

Következő, és egyben utolsó állomásnak Bridgewatert céloztuk meg. Arról meg majd legközelebb.

Utunk Baddeckből Sydneyn át a 4-es főúton vezetett vissza Port Hastingsig, a hídhoz. Kellemes környék, az út a már említett Bras d`Or Lake mellett vezetett. Utána Antigonishnál elindultunk délnek a 7-es főúton (egy-egy sáv, iszonyat kátyúkkal, kanyargókkal, vad folyókkal a mentén) Halifaxba, Nova Scotia fővárosába. Utunknak ez volt a leglehangolóbb része. Igaz, az időjárás is inkább ágybakucózásra invitált minket, mint vezetésre. A vidék szegény, ami a házakon is meglátszik. Az eddig megszokott színkavalkád elmaradt, és a legtöbb ház, templom felújításért esedezett. Sok ingatlanon láttuk ugyanazt a táblát: küzdenek a halászási jogaikért, hogy ne minősítsék azokat a területeket tájvédelmi körzetnek. Tudom, a megélhetésük forog kockán, mégis furcsa volt ilyet látni olyan időkben, amikor a csapból is a túlhalászat, Földünk erejének kizsákmányolása illetve annak eredménye folyik. Az is igaz, hogy autó nélkül mi sem jártuk volna be a provinciát.

Halifaxot igazából elkerültük. Kicsit úgy kell elképzelni, mint anno a különálló Pestet és Budát. Itt nem egy folyó, hanem egy hatalmas öböl választja el Halifaxot Dartmouthtól. Mi Dartmouthba, a keleti oldalra érkeztünk, és vágtunk neki az utolsó 100 kilométernek észak felé, hogy megérkezzünk szállásunkra New Minasba, Annapolis-völgybe.

New Minas igazából a környék bevásárlóközpontja, semmi érdekes, és csak itt találtunk télen nyitvatartó, számunkra megfizethető kutyabarát szállást. Osirisből ebben a szállóban jött elő a leonbergikben nem igazán megtalálható őrző-védő vonal. A szobánk egybenyitható volt a mellettünk lévővel, amiben mindenki szerencsétlenségére, laktak is első esténken. Szomszédunk valószínűleg csak a mosdót szerette volna az éjjel használni, amire Osi felébredt, és hangos, morgó ugatással jelezte, hogy ilyesmit nem lehet ám csak úgy, feltűnés, és az engedélye nélkül megtenni. Mondanom sem kell, egyrészt mi is majdnem wckompatibilisek lettünk, másrészt nem győztük Osit elhallgattatni. Megdícsértük, hogy jelzett, de hajnal kettőkor nem kell túlzásba vinni a dolgot. Másnap éjjel már nem volt szomszédunk.

Érkezésünk estéjén átruccantunk Wolfville-be, Annapolis-valley kapujába, és szerelembe estünk. Egy bájos kis egyetemi várost kell elképzelni, száz-százötven éves, díszesen faragott faházakkal, élénk főutcával, parkokkal, túraúttal, nyüzsgő diákokkal, kerékpárutakkal, sör-, és ciderfőzdékkel, butikokkal, jó kis beülős éttermekkel, és a Tiszta vízzel. Igen, így, ahogy látjátok! Magyar, prémium kategóriás kozmetikumokkal dolgozó szépségszalon. Nem fogok róluk többet írni, akiket érdekel itt tud angolul utánuk olvasni: https://eminenceorganics.com/ca/certified-organic-farm, magyarul pedig itt: https://neszeszer.blog.hu/2019/04/24/egy_vilaghir . Legyünk büszkék rájuk (még ha nem is az én pénztárcámnak készülnek a termékeik)!

Annapolis-völgyben telepedtek le az első francia bevándorlók a XVII. század elején. A terület meglehetősen mocsaras volt köszönhetően a világ legnagyobb ár-apály ingadozásának, amit az acadiaiak csatornák kiépítésével, karbantartásával nagyon jó termőterületté alakítottak át. Előttük ugyan a Mi`kmaq őslakosok portyáztak, vándoroltak erre, de ők nem értettek a csatornák építéséhez. Wolfville-től nem messze terül el Grand Pré, a nagy préri, ahol mint egy skanzen mutatják be az akkori élet szépségét és nehézségét.
Az ide vezető autópályát Harvest Roadnak, Szüret Útnak is neveznek, nem véletlenül. Ma is különböző farmok, borászatok, gyümölcsösök ontják finomságaikat a provincia és Kanada más területeire. Aki pedig nem földet művel, az járja az öböl vizét, és onnan szüretel. Olyan sajtmanufaktúrát találtunk, hogy még fagyit is ettünk a mínusz ötezer fokban, és még túrójuk is volt. Igazi, otthoni. Később, mikor vettem belőle, folyt a könnyem körözött pusztítás közben. Nyolc éve nem ettem igazi túrót. Mi ez, ha nem a gasztronómiai kánaán?

Grand Pré után lementünk a beachre. Hihetetlen ötlet volt! Be vagy öltözve, mint egy Michelin figura, és mégis a csontodig hatol a jeges szél. Osi nem jött le a vaslépcsőn, bezzeg a jeges sziklákon mellette! Apály volt, ami azt jelentette, hogy a vizet abszolút nem láttuk, de mindenféle, partrasodort kincset igen. Kagylók, algák, hínárok mindenfelé. Meg az illat! Nagyon szeretem, pedig igazából kicsit büdi. Mocsár, sós víz, de mégis jó. Pár képet lőttünk itt csak, mert sem az akksik, sem az ujjaink nem bírták a szelet.

Mivel előttünk állt még a nap fele, elvezettünk nyugatnak az autópályán, amit Bridgetown-nál hagytunk el. Z javasolt egy öbölnézést, mert a gps szerint pár perc vezetésre volt csak. Nnnna, hát ekkor már szakadt a hó, a pár perc az kb. fél óra lett, mert a gps ugyan megtalálja a legrövidebb utat, csak a domborzati viszonyokat nem közli veled. Szóval egy elsőkerekes, téligumikkal ellátott, alacsonypadlós, félautomata autó nem biztos, hogy a legjobb választás egy téli hegymenetre. Le a kalappal mindannyiunk előtt, mert megcsináltuk, de onnantól kezdve sokkal óvatosabbak voltunk a random útválasztásokkal kapcsolatban. Ráadásul a hóesés miatt a saját anyámat nem ismertem volna fel 50 méterről sem. Találtunk kis kikötőket, ahol az iszapos-jeges mederben álltak a hajók, hála az apálynak. Fura látvány egy mólónál kikötött, sárban parkoló halászhajó, ami vár a dagályra, hogy újra kihajózhasson. Így viszont volt lehetőségünk felülről lekukucskálni a felszerelésre. Legalábbis, ami látható volt. Mindenféle rekeszek, hatalmas asztalok a halpucolásra, bóják, csörlők. Vonzó is lehetne, de nem jeges szélben. Legalábbis nem nekem.

Autókáztunk még egy kicsit a környéken, nézegetve eladó házakat, településeket, hol is lenne jó majd egyszer lakni. A házak itt is változatos színekben pompáznak, és nagyon tetszik, ahogy az ablak-, ajtókereteket díszítik. Ez lehet akár faragott és/vagy festett. Kis vidámságot csempész a kies tájra.
Az úton visszafelé áthaladtunk kisebb-nagyobb városokon, volt köztük egy katonai bázis az őket kiszolgáló településsel együtt.
Este pedig sajtvacsorát ültünk az aznapi zsákmánnyal. Bagett, vaj, sajt, gyümölcs és cider. Bőven megérdemeltük.

Annapolis-völgyet nyugatnak hagytuk el Yarmouth felé a következő reggel, amiről majd legközelebb írok.

Pictou faja homár, kagyló és sör fellegvárából egész jó időben indultunk tovább. Osi tök jó, vadiúj játékát otthagytuk emlékbe a szálláson, és természetesen ez egy kifutó modell, szóval helló, szia, még Ausztráliából rendelhetünk, ha akarunk. :)

A napfelkelte pont az egyetlen, Cape Breton-szigetét a félszigettel összekötő hídnál ért minket. Böszme vasmonstrum, egy lerobbantott kőbánya mellett, óriás óceánjáró hajók társaságában. Gyönyörű. Rögtön vettünk is egy balost a Ceilith Trail felé. Általában a forgalmas autóutaknak van számuk, meg nevük. Hát ez a fantasztikus gaelish nyelven volt, amit meg sem próbáltunk kiejteni, nehogy még nagyobb feltűnést keltsünk. Így is mi voltunk az egyetlen turisták a környéken.

Megálltunk nyújtozkodni Invernessben. Whoaaaaaaaaaaaa. Jeges szél, jég a dűnéken, Osi kétpofára zabálta a tenger habját, vártuk, mikor látjuk viszont. A belső öböl jegén egy róka ügetett át a télire lezárt halászkunyhókhoz, amik mellett halomban álltak a rákcsapdák.
Aztán olyat reggeliztünk, hogy ihaj. A hely érdekes volt, mert az üditőket, konzerveket egy páncélteremben tárolták. Kérdésünkre elmesélte a tulaj, hogy régen ez volt a posta/bank épülete, és nem volt szívük/energiájuk/pénzük szétverni a vasalt ajtót, falakat, így most az a raktár. Nagyon jól nézett ki.

Invernes után nem sokkal elhagytuk Ceilith Trail vonalát és áttértünk a világhíres Cabot Trailre. Ez az út körbevezet a Cape Breton-fennsík Kanadai Nemzeti Parkon. Az út egyik oldala hegy, erdő, fagyos vízesés, a másik oldal pedig az óceán, és ahogy egyre magasabbra kaptatunk fel, annál csodálatosabb a kilátás. Szerencsére sok parkolót kialakítottak a bámészkodóknak. Nyáron, vagy inkább ősszel jó lesz visszamenni, mert most nem tudtunk körbeautózni. Vissza kellett fordulnunk. A szél és a hó közös munkájának eredményeként 6 láb, azaz 1,8m magas hótorlaszok alakultak ki, és a parkőrök az útfenntartókkal közösen dolgoztak az út takarításán. Szinte teljesen feleslegesen. A parkban vannak kisebb települések, így számukra életbevágó a tiszta út.

A visszafordulás után kb két órányi vezetésre megérkeztünk Baddeckbe a szállásunkra. Nagyon kényelmes, tornácos kis bungalót kaptunk, BBQval, kandallóval.
Baddeck egy télen csendes kis városka a Bras d`Or Lakes partján. A tó, ami igazából egy hatalmas öböl, nagyon szűk bejárattal az óceán felől, és a Világörökség része. Itt található Alexander Graham Bell háza is, ahol éldegélt. Nem tudtuk sajnos megnézni, mert ez is zárva volt, majd ha legközelebb arra járunk, írok róla.
Mivel másnapra hóvihart ígértek, ezért nem terveztünk túl sokat: bevásároltunk estére, megnéztünk egy icipici parkot, a St Ann`s-t, és indultunk vissza, mert tényleg egyre sűrűbben hullt a hó. Szerencsénk volt, mert ha picit később érkezünk, nem tudtam volna felvinni a kocsit a szállásunkra vezető emelkedőn.
Viszont fenségeset grilleztünk este, forralt bort kortyolgatva, és ez bőven kárpótolta a hóvihart.

Másnap pedig indultunk tovább Sydneyn és Halifaxon át Wolfville-be.

Röviden: fogalmam sincs.

Picit hosszabban: életem párja átrándult Yarmouthba (NS legnyugatibb csücske, és akkor még volt kompjárat onnan az államokba), amikor Bar Harbourban dolgozott, és tetszett neki az a fél nap.

Még hosszabban: képeken jól nézett ki, az ingatlanok olcsók Torontóhoz képest, és onnan származó ismerőseink párás szemmel beszéltek szülőföldjükről. Ezek mind-mind olyan tényezők, amelyek mellett nem lehet csak úgy elsétálni.

Hogy a csehovi álmodozást tett is kövesse, nekiugrottunk a térképnek, internetnek és felvázoltunk egy tíznapos körutat a provinciában. Alig egy hét múlva már indultunk is. Januárban, ahogy szoktuk. Kocsival, ahogy szoktuk. :)

Quebec, New Brunswick megint hóval volt belepve.Sikerült is a motoros szánoknak fenntartott ösvényre ráhajtanom a csupán elsőkerék meghajtású Öreg Dámánkkal, mert a hóbuckák között elvesztettem minden tájékozódási képességem. Főútvonalról. Sebaj, mindenki túlélte, és a benzinkút közönsége is jól szórakozott mutatványomon.

Nova Scotia szikrázó napsütéssel fogadott minket. Az előző hóvihar igazi téli varázsvilágot prezentált számunkra. Le is tértünk az autópályáról, hogy többet lássunk. Ami másodszorra feltűnt, az a tavak nagy száma. Szerintem itt nem lehet nagyon labdázni, mert feldobod, és tuti, valami vízbe esik.Lehet édesvízi tó, lehet egy öble az óceánnak, kis patak, folyó, akármi.
A provincia első jövő-menő lakosai a Mi`kmaq őslakosok voltak. Aztán jöttek a franciák, akik egész jó viszonyt alakítottak ki az itt vándorló/élő népekkel. Acadianak nevezték területüket. Utánuk jöttek az ángilusok, akik aztán nem túl szépen menesztették a franciákat délre. Ők miután megalapították New Orleans-t, csak visszajöttek, és hozták magukkal a felszabadított rabszolgákat. Így alakult ki NS mai lakossága. Vannak francia, meg angol - leginkább skót-, meg vegyes területek, pici maradt az őslakosoknak is. Meg hát az azóta betelepültek, hiszen bárki, aki hajón érkezett az újvilágba, az mind itt kötött ki Halifaxban, a 21-es számú mólónál. De erről majd később. 

Első állomásunk Pictou volt.
Pictou egy kis ékszerdoboz, erős skót gyökerekkel, gyönyörű épületekkel, és egy otromba, büdös papírpréselő, újrafelhasználó gyárral az öböl túlpartján. Szegény pictouiak jól meg vannak áldva, mert ha nem lenne a gyár, tuti, ide költöztünk volna. Az emberek nagy része a közeli New Glasgowban dolgozik, vagy halászik, vagy az idegenforgalomban dolgozik. Januárban a legtöbb étterem zárva volt, de amit találtunk, az nagyon jó bizniszt csinált velünk. Az étlap tele van tengeri bizgentyűkkel télen is. Valaminek mindig szezonja van. Kagyló, homár, rák, hal akármi. Oh, és erősek a sörfőzdék is. Az emberek barátságosak, kedvesek, mosolygósak.
A városka egy dombvonulat két oldalán fekszik, az egyik oldal alján pedig ott a víz. Az egyik esti sétánk során egy őzcsapat ugrált át előttünk a sötétben. Osiris tipikus leonbergiként ilyesmit nem vesz észre, csak ha már az orrát tolja ki az őz lába. Már álldogáltunk fél perce az egyikkel szemezve mire a kutyánk felnézett, és megijedt. A vadászeb...

Pictouból másnap szakadó hóesésben mentünk egy kört. Mivel mindig télen utazunk, amikor egy épeszű kanadai ki sem tolja az orrát, így látnivalóként a táj marad. Az összes múzeum zárva, örülünk, ha nyitva találunk egy éttermet. Így találtuk meg Arisaig Provinciális Parkot, és addigra a hóvihar is elvonult. Láttatok már hullámzó, 30-40 centi vastag jégszőnyeget a víz tetején? Lenyűgöző és félelmetes látvány. Pláne, ha még pisilni is kell, és a hátad mögött sziklafal van. Pisiltem a hullámzó jég előtt, reménykedtem, hogy nincs semmiféle jégszörny alatta, ami a lábamnál fogva behúz a jég alá, és kampó. Jeges szél hasít olyan helyekre, amiket nem mutogatsz úton-útfélen (illetve jelen esetben igen), plusz gyönyörködtem a távoli Prince Edward-sziget vonalaiban a horizonton. Hiába, élni tudni kell.

Pictouból másnap indultunk tovább Cape Breton-szigetére, Baddeckbe. Meg majd lesznek képek is, becsszó, de azok Torontóban vannak még, én meg már Lower Sackville-ből pötyögöm e sorokat.

Közeleg, sőt, mire megjelenik, el is múlt a harmadik évfordulója, hogy utoljára írtam valamit a blogomra. Ezt, gondoltam, megünneplem egy újabb bejegyzéssel. Nem ígérek semmit, mert rájöttem, így, lassan 40 éves fejjel, hogy a kitartás nem az erősségem. Kivéve evés-ivásban.

Az elmúlt három évem sikeresnek mondható. Többé-kevésbé. Férjhez mentem, fantasztikus barátokra leltem, elvesztettük Grófot, lett Osiris (instán #osiristheleo néven futtatom a legényt), és Felix, a macska (#felixtheenemy) utaztunk, fantasztikus személyiségemnek is hála, elvesztettem a munkahelyem, és már megint költözünk/költöztünk. Az irány: Nova Scotia. Lehet, át kellene neveznem a blog címét, de még nem tudom, hogy is kell.

Torontó elhagyásának témája már egy ideje asztalon volt.
Egyrészt iszonyat időt töltöttünk a munkahely-otthon útvonalon, pedig a távolság ezt nem indokolta. Harmincperces utat sokszor másfél óra alatt abszolváltam. Parkolni egy hatsávos autópályán nem faja. Hat sáv alatt egy irányt értek.
A multikultúra a vezetési stílusokban is erősen megmutatkozik. Sokszor bingóztunk férjemmel, hogy vajon honnan származik az előttünk haladó autó sofőrje. De sokszor csak ültünk összeszorított szájjal, és szidtuk a helyi jogsiszerzési módot (nem kötelező az autósiskola, ha sikerül az írásbeli, már mehetsz is a forgalomba apu, anyu segítségével). Ok, nem mondom, mindenkinek van ramaty napja -nekem is, persze-, de minél több az ember, annál nagyobb az esély, hogy napi egybe-tízbe-százba belebotlasz.
Toronto közigazgatási területén belül több, mint hatmillió ember él. Hatmillió. Egy ideje, nemhogy városi fesztiválokra, de még a belvárosba se mentünk be. A parkok gyönyörűek, a beach is. Ezt mindenki tudja. Mind a hatmillió városi lakos. Hosszú hétvégéken rendőr irányítja a forgalmat a provinciális parkok bejáratánál. Képzeld el, hogy célba veszed mondjuk  Kisoroszi szigetcsúcsot, és annyian vannak, hogy már Kisorosziban nincs parkolóhely, plusz rendőr irányítja a forgalmat. Nem nagyon élvezhető.
Harmadrészt, és ez a legfontosabb, új betelepülőként, milliomos-adakozó szülők híján esélyünk sincs lakást/házat venni magunknak. Kiszámoltuk, hogy ahhoz, hogy hitelképesek legyünk 80 dolláros órabérrel kellene rendelkeznünk. A minimálbér jelenleg 15 dollár, én anno az első munkahelyemen talán 25 dollárt kerestem, ami álomfizunak számított. (Aztán lehet, nem jól emlékszem, a számokkal hadilábon állok. 1222. Aranybulla, azt jónapot). De az arányok félelmetesek, és teljesíthetetlenek számunkra.

Ami nagyon fog hiányozni, azok a barátaink, az éves bortúra a Niagaránál, a hétvégi ügyintézések lehetősége, az európai boltokban vásárlás lehetősége (hiába, na, a hurka, az hurka), a közepes minőségű háziorvosi ellátás, a provinciális parkok, azok közül is a nagyon kedvenc Pinery, az ötből megismert három tó. Na jó, az Erie az annyira nem is. Pár jó szomszéd, a kutyaparki banda, a pizza-házhozszállítás, és a pálinka. Jézusom, a pálinka! NS-ben nincs pálinka! Nem jó minőségű pálinkáról beszélek, hanem egyáltalán bármilyenről. Víz+gyümölcs+pároló. Nincs.
Ennek felismerése megviselt. Időt kérek a feldolgozásához. (Nem lesz három év, nyugi!)

Tavaly nyár óta olyan nagy dolgok történtek velem, és olyan koncentráltan, hogy azt hiszem, mostanában kezdek lecsillapodni.

Először is elvesztettem a munkámat. A HR-es irodájában valószinűleg az összes jelenlevő - magamat is beleértve- azt hitte, hogy elment az ép eszem. Már ha volt egyáltalán. Olyan hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy nem győztem megköszönni az elbocsátásomat. Nem szerettem ott dolgozni, de az egész kanadai létünk ezen a munkán alapult. Igy hát nyögve-nyelve mentem dolgozni nap nap után, ami a hangulatomon, a hozzáállásomon, az egész létemen nyomot hagyott. A tartózkodási engedélyünk meghosszabitása, a letelepedési engedély megszerzése Damoklész kardjaként függött felettünk, én meg asztalt foglaltattam a CN-torony éttermében, és hagytam, hogy jöjjön minden, aminek jönnie kell.

A vacsora fantasztikus volt.

Aztán megkaptuk a letelepedési engedélyt is.

Majd a konkurens cégtől felhivott a vezető és munkát ajánlott. Közben elkezdtem a kertépitést is. Nagyon tetszett a kétlaki munka. Az egyikben agyilag merültem ki, mig a másik után a karomat nem birtam felemelni. A téli szezonban a kertépités-karbantartás szünetelt, de a konduktori munka felpörgött ezerrel. Karácsony előtt néha fogalmam sem volt arról, hogy milyen nap van. Bár ezt néha a mai napig igy érzem.
Fantasztikus embereket ismertem meg, és hálás vagyok, hogy tagja lehetek mindkét csapatnak.

Karácsony környékén vendégül láttuk egyik szomszédunk blökijét három hétre, mig ők hazautaztak Indiába. Nos, egy kutya sem kevés, de kettő már több, mint sok. Pláne, hogy pont mint két egyforma gyerek sincs, hát egyforma kutyákat is felesleges keresgélni. Luna nem szeretett sétálni sötétben. Meg hidegben sem. És esőben sem. És új helyeken sem. Ellenben vadászott mindenre, ami mozog. Előtte természetesen, hogy szagát elfedje, otthagyott, enyhén fagyos kutyakakákba hentergett. Büszkén. A fehér kutya. Ja, és válogatott. Egyik nap megette a százféle kajájának egyikét, a másik nap tudatta velünk, hogy akár a hajunkra is kenhetjük, akkor sem eszik belőle. Bezzeg Gróf! Miután kialakult a hierarchia, Gróf alaposan megvacsorázott kétszer is. Mert nehogy már kárba vesszen Luna maradéka. Több állóháború után rá kellett jönnünk, hogy a két kutyához két sétáltató kell, mert Luna ha valahol leült, akkor csak hazafelé lehetett vele indulni. Gróf viszont még ment volna. És nem, egyikünk sem volt hajlandó ölbe venni a félhusky ölebet, és úgy csattogni vele a másik után. A végére egyenesbe jöttünk, és őszintén sajnáltuk, hogy Luna elmegy. Ő még búcsúzóul lepisilte a szőnyegünket örömében, hogy visszajött a gazdája, majd lelépett.

Aztán egy újabb ágypoloska felbukkanása miatt úgy döntöttünk, hogy nincs mese, költöznünk kell. Nem volt egyszerű böszme kutyával három hónapos költözési határidővel megfelelő lakást találni, de sikerült. Január végén pár barát segitségével átmálháztunk új otthonunkba. Nem minden tökéletes itt sem, de tisztaság, rend van, és a második héten otthonosabbnak éreztem az új pecót -még dobozokkal mindenfelé-, mint a régit egy év után.

Közben most már van valami remény arra is, hogy vége a télnek, igy visszatérhetek a gyomlálás-talajforgatás-gereblyézés agykimélő tevékenységéhez a konduktori munkám mellett.

Latin elnevezése Danaus plexippus itt pedig Monarch lepkének nevezik, és meg vannak/vagyunk érte őrülve. Kiállitások, IMAX dokumentumfilm vetitések, szórólapok, rendezvények főszereplőik ők provincia szerte. Kerttel rendelkező barátaink büszkén mutatják az ültetett selyemkóróikat -amik otthon gyakran szimpla gaznak minősülnek-, hogy ezzel várják lakomára a pillangókat. Én pedig csak álltam kukán, hogy minek ekkora felhatjás egy szimpla pillangó miatt, majd tegnap, miután napközben szinte ellepték a várost, utánanéztem, kérdeztem a dolgoknak és leesett az állam.

Ezek a gyöngyörű lepkék négy generációt töltenek el Kanadában, követve az ismert növekedési fázisokat. Tojás-lárva-báb-pillangó. Az első generáció március vége környékén fejlődik ki, két hetes hernyóskodás és jó sok selyemkóró hajtás elfogyasztása után 10 napra bebábozódnak, majd előbújik az első generációja a repkedő rovaroknak. Ők gyorsan lepetéznek, majd kettő-hat hét után elpusztulnak helyet adva a következő generációnak. Igy megy ez negyedikig. És akkor jön természetanyánk hatalmas bölcsessége.

Mivel a telet itt nem birnák ki ezek a repkedő szépségek, igy az utolsó utódok nem pusztulnak el mint az elődeik, hanem kapnak még hat-nyolc hónapot. Ezt a hosszú időt pedig mi mással tölthetnék, ha nem vándorlással. Október közeledtével a északi egyedek elindulnak délre, akikhez csatlakoznak társaik. Mire Torontóba érnek már körülbelül tiz percenként láthat egyet-egyet a városban járó ember. Itt természetesen nem állnak meg, hanem folytatják útjukat egészen Mexikóig (!), ahol kedvükre eszegethetnek a kellemes klimában és szaporodhatnak. Majd ha eljön az idő, utódaik újra útrakelnek, és visszajönnek északra.

Csak miheztartás végett, hozzávetőlegesen 3500 kilométert repülnek szélben, madarak által veszélyes területeken ezek a számunkra törékeny állatok. Milyen hihetetlen erősek mégis.

Tegnap óta ahányszor meglátok egyet, engem is elkap a lelkesedés, és mint egy kisgyerek sikitok fel. És látok. Nem csak egyet, hanem sokat. És nagyon szurkolok, hogy jó utuk legyen, és érjék el céljukat biztonságban.

Amint tudok egy használható képet csinálni azonnal töltöm is fel.