Közeleg, sőt, mire megjelenik, el is múlt a harmadik évfordulója, hogy utoljára írtam valamit a blogomra. Ezt, gondoltam, megünneplem egy újabb bejegyzéssel. Nem ígérek semmit, mert rájöttem, így, lassan 40 éves fejjel, hogy a kitartás nem az erősségem. Kivéve evés-ivásban.
Az elmúlt három évem sikeresnek mondható. Többé-kevésbé. Férjhez mentem, fantasztikus barátokra leltem, elvesztettük Grófot, lett Osiris (instán #osiristheleo néven futtatom a legényt), és Felix, a macska (#felixtheenemy) utaztunk, fantasztikus személyiségemnek is hála, elvesztettem a munkahelyem, és már megint költözünk/költöztünk. Az irány: Nova Scotia. Lehet, át kellene neveznem a blog címét, de még nem tudom, hogy is kell.
Torontó elhagyásának témája már egy ideje asztalon volt.
Egyrészt iszonyat időt töltöttünk a munkahely-otthon útvonalon, pedig a távolság ezt nem indokolta. Harmincperces utat sokszor másfél óra alatt abszolváltam. Parkolni egy hatsávos autópályán nem faja. Hat sáv alatt egy irányt értek.
A multikultúra a vezetési stílusokban is erősen megmutatkozik. Sokszor bingóztunk férjemmel, hogy vajon honnan származik az előttünk haladó autó sofőrje. De sokszor csak ültünk összeszorított szájjal, és szidtuk a helyi jogsiszerzési módot (nem kötelező az autósiskola, ha sikerül az írásbeli, már mehetsz is a forgalomba apu, anyu segítségével). Ok, nem mondom, mindenkinek van ramaty napja -nekem is, persze-, de minél több az ember, annál nagyobb az esély, hogy napi egybe-tízbe-százba belebotlasz.
Toronto közigazgatási területén belül több, mint hatmillió ember él. Hatmillió. Egy ideje, nemhogy városi fesztiválokra, de még a belvárosba se mentünk be. A parkok gyönyörűek, a beach is. Ezt mindenki tudja. Mind a hatmillió városi lakos. Hosszú hétvégéken rendőr irányítja a forgalmat a provinciális parkok bejáratánál. Képzeld el, hogy célba veszed mondjuk Kisoroszi szigetcsúcsot, és annyian vannak, hogy már Kisorosziban nincs parkolóhely, plusz rendőr irányítja a forgalmat. Nem nagyon élvezhető.
Harmadrészt, és ez a legfontosabb, új betelepülőként, milliomos-adakozó szülők híján esélyünk sincs lakást/házat venni magunknak. Kiszámoltuk, hogy ahhoz, hogy hitelképesek legyünk 80 dolláros órabérrel kellene rendelkeznünk. A minimálbér jelenleg 15 dollár, én anno az első munkahelyemen talán 25 dollárt kerestem, ami álomfizunak számított. (Aztán lehet, nem jól emlékszem, a számokkal hadilábon állok. 1222. Aranybulla, azt jónapot). De az arányok félelmetesek, és teljesíthetetlenek számunkra.
Ami nagyon fog hiányozni, azok a barátaink, az éves bortúra a Niagaránál, a hétvégi ügyintézések lehetősége, az európai boltokban vásárlás lehetősége (hiába, na, a hurka, az hurka), a közepes minőségű háziorvosi ellátás, a provinciális parkok, azok közül is a nagyon kedvenc Pinery, az ötből megismert három tó. Na jó, az Erie az annyira nem is. Pár jó szomszéd, a kutyaparki banda, a pizza-házhozszállítás, és a pálinka. Jézusom, a pálinka! NS-ben nincs pálinka! Nem jó minőségű pálinkáról beszélek, hanem egyáltalán bármilyenről. Víz+gyümölcs+pároló. Nincs.
Ennek felismerése megviselt. Időt kérek a feldolgozásához. (Nem lesz három év, nyugi!)
