zsuzsitorontoban

Annyi gondolat, érzés ötlik fel bennem, ahogy olvasom a hireket, blogokat, kommenteket a facebookon, és a többség elszomorit.

Akik jönnek, mennek: emberek. Akik menekülnek a háború elől. Akik elvesztették családtagjaikat, barátaikat, szomszédaikat, vagyonukat, és talán hitüket is. A mi szerepünk, feladatunk szerintem ebben az, hogy emberségesek legyünk velük. Miért olcsóbb és könnyebb gyűlölködni?

Nem értem az otthoni utálkozókat, magyarságukat féltőket. Egyrészt, mutassanak nekem egy tiszta, Árpád-vérű magyart. Másrészt, akik megosztják az álmagyarkodó irományokat, nekik nincs egy rokonuk, ismerősük, barátjuk valahol nyugaton `gazdasági menekültként`? Ha olyan szerencsések, hogy nem, akkor utánaolvasnak azoknak a cikkeknek, amiket megosztani készülnek? Az a magyarság, amit ők közvetitenek nekem nem kell.

Persze, könnyen beszélek több ezer kilométer távolságbó,l egy jóléti országból. Ahol a lakosság 98 százaléka bevándorló, és lehet, hogy még ez a mennyiség is kevés. Mindenesetre napjainkban félek mondani, hogy magyar vagyok, mert aztán olyan kérdések zuhataga ömlik rám, amire nem tudok szivből és okosan válaszolni.

Eljutottam arra pontra, hogy ebben a témában szégyellem, hogy magyar vagyok.

Pont.

Quebec-city, óváros:

Még nem volt túl késő, ellenben a bostoni hóvihar szele elérte Quebec városát is. Csak pár elszánt turista fagyoskodott az utcákon.

Utcarészlet, háttérben a Frontenac szálló tornyával

Percé

A szikla messziről

Közelebbről, mögötte a Bonaventura-szigettel, ahová nyáron kompon lehet áthajókázni meglesni a hihetetlen mennyiségű és fajtájú madár kolóniákat.

A lelkes, önjáró hókotrónk

Csomópont

Hómennyiség csak miheztartás végett az első hóvihar utáni hajnalon 

Prince Edward-sziget

Második hóviharunk utáni szabadulás a motelszobánkból. 

Green Gables

Charlottetown, PEI fővárosa és egy busz :)

A Konföderációs-hid és a távolban a következő hóvihar

Estefelé, vihar után, úton Lévis-be

És ime Tutto, `aki` nélkül az egész út nem jöhetett volna létre. Jók voltunk, Tutto!

Ott hagytam abba, hogy Percé.

Sötétben értünk be Percé-be. A szállásunk egy kicsit túl volt a településen, ahová vendéglátónk, Jean-Guy navigálásával juttotunk el, mert a gugli bizony ezen a tájon elvitt volna minket a hideg-rideg erdőbe. Nos, a szállásunk nem volt egy luxus lakosztály, de Jean-Guy és a vidék mindenért kárpótolt.
Első nap kellemesnek mondható -5 fok volt, igy sétáltunk egy hatalmasat a település feletti hegyek nyúlványain. Túrázásnak nem mondanám, mert alig tettünk meg 2,5km-t, de mindezt térdig érő hóban. Egy-egy pár hótalppal biztos messzebb jutottunk volna. Gróf viháncolva ugrált, néhol nyakig elsüppedt. A kilátás gyönyörű volt, pont a hires Percé-sziklára és a Bonaventure-szigetre. (képek később)Délután pedig Jean-Guy elvitt minket kutyaszánozni. Hát, nem is én lennék, ha első benyomásként nem az ötlik fel bennem, hogy büdösek a kutyák. (Azóta forró nyár lett, Gróffal naponta járunk a tóra úszni. A kocsiban néha a szag elviselhetetlen. A kozmetikus alma illatú samponja is teljesen felesleges pénzkidobás.) Másodsorban elképesztő volt a csapatmunka. Jean-Guy kb. 20 kutyával, huskykkal szánkóztat embereket, nyáron pedig futtatja őket, amennyit csak lehet. Aki látta a Kutyabajnok c. filmet, lehet elképzelése, hogy mekkora meló ezeket az önfejű és okos kutyákat betanitani. Általában fiú-lány párosokat tesz egymás mellé, és nem állandó, hogy ki van elöl. A mi szánunkon helyet is kellett cserélnie a vezérnek, mert kicsit lusta volt, a mögötte lévő szukával, aki folyton meg-megugrott. Az úton láttunk vidra-, mosómedve- és puma nyomokat. Ott csendben megkértem Jean-Guyt, hogy kanyarodjunk hazafelé. :)
Este vendéglátónk elhivott minket egy kicsit ejtőzni a falusi kocsmába. Hasonló volt a hangulat az angol pubokhoz. Helyiek, mindenféle korosztály együtt sörözget, beszélget, mindenki ismer mindenkit. Mi is be lettünk mutatva `Zsuzsi és Z a két idióta turista, akik télen jönnek ide` haha. Mi nagyon élveztük, hogy kimaradunk a nyári csődületből miközben helyi sört iddogáltunk, és új ismerősökre tettünk szert. Be is zsebeltünk pár meghivást, amiket le kellett mondanunk a másnap lecsapó hóvihar miatt.
Oh, és majd` elfelejtettem: francia country adón (már ez is milyen abszurd) egyszercsak felcsendült a MaryLou. Magyarul. Jó volt.

Nos, az a hóvihar nem pár centi havat jelentett. Jean-Guy figyelmeztetett, hogy délután már sehova se induljunk el, sőt, vacsorázzunk velünk. A bort mi álltuk, amiért még reggel, szakadó hóesésben lementünk a faluba. Ott pedig -előzetes bejelentés után- beugrottunk egy 56-ban kivándorolt magyar úrhoz. Fantasztikus volt az öreg. Elméje mint a gyémánt, és hihetetlen sztorikat hallgathattunk meg tőle, hogy milyen kalandos úton jutott el Percé-be. Mire ott végeztünk a kocsin kb. 20  centi hó állt, pedig erősen fújt a szél.

Másnap reggel indultunk Prince Edward-szigetre, ahonnan az előző napokban többször is hivtak, hogy biztos megyünk-e a következő hóviharok miatt. Nos, Z jó korán kelt, hogy kiássa Tuttot a hó alól. Szerencsére a szél elállt, és a hó sem esett már.

Prince Edward-szigetről annyit kell tudni, hogy hires a partjainál halászott homárjáról, ott van Green Grable, és a konföderáció bölcsője. Mindez látogatható, kóstolható, élvezhető. Nyáron. Az útikönyvünk mélyen hallgatott arról, hogy PEI nyugodtan kiakaszthatná a `zárva` táblát a hires hidjukra télen, aztán `nézzen vissza áprilisban`.

Nos, annyit azért megtudtunk, hogy télen nem sóznak, hanem salakkal boritják az utakat, a hóviharok alatt nincs úttakaritás, a városokban max. 2-3 étterem van nyitva és ennyi. A vidék gyönyörű, és rókák koslattak a motel hátsó udvarában.
A motelünk ugyanakkor tényleg üresen kongott, és a gondnok, aki ott maradt minket, a szezon utolsó vendégeit fogadni megpróbált kedves lenni, ez hol sikerült, hol nem. Mindenesetre, a viharra való tekintettel konyhás szobát kaptunk és a hólapát is közel volt, amikor megpróbáltuk magunkat kiásni a vihar után. :)

Hazafelé újfent elkapott minket egy hóvihar. Na, azt senkinek sem kivánom. A max. megengedett sebesség 90 km/h volt, amit én kicsit lejjebb szoritottam a jeges kamion nyomta vályúk, a fekete jég (nekem új volt ez a dolog: útra fagyott fekete szinű, láthatatlan,  pont annyira vékony jég, amin a kocsi gyönyörű piruettet irhat le), a pucolatlan aszfalt, az erős szél, a szakadó hó, és a 120-szal repesztő kamionok miatt. Hiába a négy kerék meghajtás, téli gumi stb. néha úgy riszálta Tutto a fenekét, hogy azt a legjobb szamba táncosok is megirigyelték volna. Aztán egyszercsak tényleg beütött a krach, és elkezdtünk csúszni. Én csak mondogattam magamban, `nefékezznefékezznefékezz` és próbáltam icike-picikéket mozditani a kormányon miközben csekkoltam a mögöttünk érkező kamiont és páromat, aki repülő béka pózban támaszotta ki magát. Sikerült egyenesbe kerülni, majd közöltem, hogy a következő pihenőnél megállunk szivinfarktust kapni. Ott Z ajánlotta, hogy cseréljünk, de úgy voltam vele, ha most cserélünk, akkor a büdös életbe többet nem lesz bátorságom télen vezetni. Igy visszaültünk, és utána volt még egy nagyon izgalmas pillanatunk. Egy kamion előzött minket, és egy pillanatra beteritette a szélvédőt sötétbarna latyakkal. Pont akkor kapcsoltam magasabb fokozatba a lapátot igy kihagyott egy ütemet. Na, ültünk a töksötét kocsiban, tudtam, hogy mellettünk egy ugyanolyan imbolygó, csak sokkal nagyobb autó halad, és csak imádkoztam, hogy ne kezdjünk el mi is csúszni. Következő pihenőnél megint ki, második szivinfarktus abszolválva, és mehettünk is tovább. Este, meg kell hogy mondjam, nem kellett altatni.
Mindenesetre New Brunswick nem lett a szivem csücske. Másnap Lévis-Toronto távot tettük meg minden kaland nélkül.

Hát ennyi volt a telelésünk. Nem sokan értik azóta sem, hogy miért is vágtunk bele ebbe a téli utazásba. Hát miért, kalandért. Amit meg is kaptunk. Dögivel.

Képek jönnek. Becsszó.

Már megint betunyultam, nincs mese. Az öreg laptopomtól könnyes búcsút kellett vennem (nem volt hajlandó bekapcsolva maradni) és elhatároztam, hogy szakitok a napi 2-3-5 órás `ülökagépelőttésnemcsináloksemmiértelmeset` tevékenységgel. Az már más kérdés, hogy mindez mennyire sikerült. Jelenleg Z gépét használom, amin kicsit bonyolult a magyar billentyűzet -hosszú i sincs- és tuti, hogy tele leszek emiatt helyesirási hibákkal. Amiért előre is elnézést kérek!

Nos, ott tartottunk, hogy Montreal. Az igazat megvallva, vissza kellene mennünk oda. Egyrészt kutyával voltunk, igy múzeumok, templomok megtekintései elmaradtak. A hires föld alatti városba sem mehettünk be az ebbel. Maradt a felszin, az utcák. Amiket akár élvezhettünk volna, ha hozzá vagyunk szokva a -27C fokos hideghez. Mindezt napsütésben.

Montrealról amiket feljegyeztem a következőek: légy nagyon körültekintő a különböző útbaigazitó táblákkal, mert becsaphatnak, és nem kell feltétlen a legmenőbb helyre menni, hogy fantasztikus füstölt húsos (csülkös!!) szendvicset egyél. Poutine-nal. Mi mással. Poutine: sült krumpli nyakon locsolva barna szósszal és olvasztott sajttal. Igazi könnyed falat.

A város hangulata keveredik az európai és a helyi stilusokkal, az épületeken pedig jellegzetes a kivül elhelyezkedő lépcső. Télen nem a legbiztonságosabb, pucolni kell alaposan, de nagyon szépek.

Sajnos a böszme hideg miatt túl sok képet nem készitettünk, és a szendvicset is rekordidő alatt sikerült betömni a szánkba.

Másnap elhagytuk Suzanne varázslatos fogadóját, és elindultunk Quebec citybe. Szállásunk a Szent Lőrinc-folyó túlpartján, Lévisben volt.

Ha Montreal hideg volt, akkor Quebec maga volt a jégverem, metsző hideg széllel. Aznap erős hóvihart kapott Boston, és a szele elért minket is. Ugyanakkor megfogadtam, ha lefagynak az ujjaim azt sem bánom, mert Quebec város régi része gyönyörű. Terméskő házak, szűk, kacskaringós utcákon, beékelve meredek lépcsőkkel. Nem véltetlenül része a világörökségnek. Felsétáltunk a partról a hires Frontenac hotelig. Ott szó szerint arcomra fagyott a mosoly. A szállodát anno a kanadai vasúttársaság épittette, hogy luxus útjaik során legyen hol megpihenniük a fáradt milliomosoknak. A világ legtöbbet fotózott szállodájáról beszélünk. Elvileg be lehet menni a hallba fényképezni, de nem tudom, mit szóltak volna két pirosorrú, a hidegtől beszélni nem tudó turistához egy nagy loncsos-lompos kutyával.

A szállásunkra komppal mentünk át a jeges folyón. Mivel sötét volt, nem sokat láttunk belőle, de ezt a következő napokon bepótoltuk bőven. A motel személyzete nagyon kedvesen fogadott minket, bár angolul nem beszéltek. A szobánk  tiszta volt, a reggeli pedig bőséges. Igy tele hassal indulhattunk tovább Rimouskiba.

Az út Kanada eddig látott legbájosabb, leghangulatosabb lakott területein vitt át. Eredetileg autópályán mentünk volna, de aztán rájöttünk, hogy időnk, mint a tenger, igy lementünk egy főútra. A falvak izlésesek, tiszták, kedvesek voltak.
Aztán ott volt a folyó. A partján vitt az út. Ragyogó napsütésben (-10C) hihetetlen szélesen hömpölyög a viz és az olvadt jég. Ezen a részen 3 km széles a folyam.

Rimouskiból nem túl sokat láttunk, pedig nem messze hatalmas park, erdő található. A szállásunk közvetlen a parton volt egy világitótorony és egy tengeralattjáró múzeum mellett. Külön öröm volt számomra az otthon megszokott takaró elhelyezés. Itt a legtöbb helyen az ágyon van egy lepedő, azon a párnák, majd jön még egy lepedő, annak négy oldalát berögzitik a matrac alá és arra teszik a huzat nélküli takarót. A megmaradt nyiláson lehet bemászni. Na jó, ki is lehet szedni onnan, de akkor meg semmi sem garantálja, hogy a tiszta lepedő fog csak hozzám érni. Meg aztán én szeretem a lábam kidugni a takaró alól álmomban. Ezzel a konstrukcióval ez megoldhatatlan. Ennyi erővel lehetne hálózsákot is adni. A lényeg, hogy Rimouskiban az általam kedvelt takaró opciót alkalmazták, ami plusz pontot ért. Ide is vissza kellene menni.

Következő etapunkon Percéig szerettünk volna eljutni. Sikerült is. Az út meglehetősen unalmasan indult, de aztán elértük a Gaspesiet. Ezek a hegyek az Appalache-hegység nyúlványai, és tele van mindenféle vadállattal. Az országút elhelyezkedése is kalandos: balról az egyre szélesedő Szent Lőrinc-folyó torkolata jobbról pedig meredek sziklafalak. Az útjelző táblák is érdekesek. Van ami arra figyelmeztet, hogy az erős hullámzás behúzhatja az autódat a folyóba, vagy sziklaomlás jöhet jobbról. Esetleg lavina. Ha még kitettek volna egy jeti veszélyre emlékeztető táblát, teljes lett volna a napom.

Késő délután érkeztünk meg Gaspébe. Itt szállt partra Jacques Cartier egy szerencsétlen vihar után, ahol találkozott a helyi törzsekkel. A fent nevezett úrról bőven lehet olvasni a wikin. Gaspét nevezik a ` francia Amerika bölcsőjének` is. Mire idáig elértünk, kávét kellett innunk. Találtunk egy aranyos kis kézműves kávézót. Nem volt olcsó, de remek volt az ize. Aztán Gróf gondoskodott róla, hogy ez az élmény maradandó legyen, és ráboritotta Z-re az övét. Percéig az út egy kicsit morgós volt, ellenben kávéillatú.

Először is, van Quebec, a provincia. És van Quebec city, a város. És mindkettő IRDATLANUL hideg tud lenni télen.

Munka után indultunk Mont Tremblant-ba, ami Ottawától kb. 140 kilométer távolságra fekszik észak-keleti irányban. Autópálya visz Torontóból Ottawáig, majd ott a városon keresztül átmegyünk Quebec provinciába az Ottawa-folyó hídján. Onnantól hol szűkül, hol bővül az autóút, ami felkanyarodik északra, és bevisz a Laurentidák hegyei közé. (Mindenkitől elnézést kérek, de mivel angolul halottam először ennek a hegységnek a nevét, fogalmam sincs, hogy van-e magyar elnevezése.)

Már eléggé későn érkeztünk meg a fogadóba, ahol a tulajdonos, Suzanne, nyitva hagyta nekünk a veranda ajtót, és előzőleg levélben elkalauzolt minket a szobánkig. A fogadó külleme a helyiekből az "aww" reakciót váltja ki. Ezt az "aww" felkiáltást a következőképp kell elképzelni: bárgyú kifejezés kiül az arcra, kezek - hölgyeknél- a mellkasra helyeződnek, és "ÁÁAAOOOOOOOO"-t hallatva elalél a személy. Én megőrülök tőle, de ez van.
Visszatérve a fogadóra, egy közel 100 éves faház-ékszerdobozt kell elképzelni recsegő lépcsőkkel, könnyed ám stílusos bútorokkal, szűk szobákkal, tágas közösségi terekkel. Imádtam. Reggelire pedig a híres quebeci juharsziruppal borítottuk nyakon a palacsintánkat, hozzá Suzanne saját receptjéből készült müzlijét ettük sok gyümölccsel, savanykásan.

Mont Tremblant elhelyezkedése nagyon érdekes. Alapterülete hatalmas, de rengeteg a beékelődött erdő, és az állandó lakosainak száma sem túl nagy. Ugyanakkor felkapott síparadicsom, nyáron pedig itt rendezik a kanadai ironman versenyeket. Hihetetlenül hosszú kerékpár út van kiépítve, amit télen síelésre alkalmas. Gyalogolni, túrázni nem is lehet használni ezeket az ösvényeket.

Első napunkon sétáltunk egy nagyot. -25C fokban. Jól felöltöztünk, és elmentünk a régi vasútállomásig, ami ma galériaként üzemel a vonal megszűnése miatt. Ott letettük Tuttót, és onnan séta a sípályákig. Ez kb. 12km volt oda vissza.
Gyönyörű, ízléses, európai stílusú házakat, nyaralókat találtunk, és a síközpont maga volt a csoda. Legalábbis számomra. Síelni nem tudok, és még életemben nem voltam szezonban ilyen településen. A házak között visz fel a felvonó a csúcsra, ahonnan több pálya is indul lefelé. (Tőlem mind fekete besorolást kapott) A cél pedig a központban van. Szemben hütte, jobbra boltok, balra szállások. Tervek a jövőre nézve: keresünk itt egy kutyamotelt, és megtanulok síelni. Z tud.

Második napon elmentünk Montreálba. De erről majd a következő bejegyzésben írok.

És most jöjjenek a képek:A szállásunk. Istenem, az a tornác...

A konkurencia. Tornác nélkül

A Kovácsék háza. Ja, nem. Dubois-ék laknak itt.

Előtér: Mont Tremblant-tó. Háttér: fekete sípálya, feketébb sípálya, és koromfekete sípálya

Két ház között pedig a felvonó

Ha mindenről úgy és annyit írok, amennyit szeretnék, és nem leszek bődületesen lusta, akkor ez egy több részes bejegyzés lesz.

Naplemente valahol -30C fokban, szigorúan kocsiból.

Az egész úgy kezdődött, hogy Z. nyáron nem tudott eljönni szabadságra, így hát maradtunk a téli közös vakációnál. Kiötöltük-hatoltuk, hogy egy karibi út húzós lenne anyagilag, maradjunk inkább az országban. (Nyugalom, ez is húzós lett). Elkezdtünk bogarászni, mi járható be két hét alatt kocsival, ahová vihetjük a kutyát is, és nem fogunk megfagyni a kocsiban. Nos, a harmadik is bejött, de rajtunk, és az olcsó üzemanyagon múlt.

Hosszas nézelődés után kitaláltuk, hogy körbejárjuk Quebec Szent Lőrinc-folyótól délre eső területét, átmegyünk New Brunswickon, és keresztbe-kasul kóborlunk majd Prince Edward-szigeten. Télen. Kutyával. Kocsival. Kollégák, leendő szállásadóink, barátok kérdezték, hogy jól meggondoltuk tervünket, és biztos, hogy télen akarunk menni? Igen. Döntöttünk, még ha hülyén is. :)

Először elkezdtünk Quebec provinciáról adatokat gyűjteni. Mivel még egyikünk sem hagyta el sosem Ontariot, így minden információ új volt. Megtudtuk például, hogy Quebec Kanada egyetlen -ismétlem, EGYETLEN- tartománya, ahol kötelező a téli gumi. Hivatalos nyelv a francia, de nyugi, mert mindenki - aham, jóindulattal kb. 25%- beszél angolul is. A tél sokkal hidegebb, mint Torontóban. Vannak hegyek. A kutyákat annyira nem komálják. A tömegközlekedési eszközökre nem mehetnek fel, és a provinciális parkokba sem mehetnek be. Pórázon sem. És a legfontosabb: lehet alkoholt kapni a szupermarketekben. Éljen a SAQ (szakü)! Ezek a hivatalos alkoholt árusító boltok nevei, de ők betelepülhettek a szupermarketekbe. Egyszerűen szuper!
Vízszintesen helyezkednek el a közlekedési lámpák az úttestek felett, és nincs sávelválasztó vonal felfestve. Legalábbis Montreálban egy darabot sem láttunk. Legfőbb gasztronómiai kincsük a marha, és annak minden terméke. Joghurtok, sajtok, húsok stb. Ó, és Quebec Kanada legeurópaibb régiója.

Szent Lőrinc-folyó szűkebb torkolata (nem olyan mint a Balaton?)

A dácsám

Tény, hogy amennyire nacionalistáknak mondják a francia franciákat, annyira nyakasak a kanadai franciák is. Rengeteg kivételt harcoltak ki maguknak, és ahányszor rájuk pirítana a kanadai parlament, ők belengetik az autonómia zászlaját, amitől jól betojnak a többiek, és engednek nekik újfent. Okosak, na. Tény, hogy a nyelvük, kultúrájuk megőrzése érdekében nagyon messzire elmennek. Pont a minap olvastam egy cikket, hogy megbüntettek több kereskedőt, mert a teherautóikon nagyobb volt az angol nyelvű felirat, mint a francia. Ráadásul a francia volt az angol alatt, nem pedig fordítva, ahogy elő van írva. Az is tény, hogy pont emiatt nem is célállomása a bevándorlóknak, és ez a mindennapokban is tükröződik. Hogy ez jó, vagy rossz, mindenki döntse el maga.

Egy fedett híd a sok közül

Út az egyre szélesedő folyam mentén. Balról, ha nagy a szél, behúzhatja az autót a hullámzás, jobbról lavina veszély. Halmoztuk az élvezeteket.

Itt már nem is látszódik a túlpart, pedig még csak kb. Matane magasságában jártunk

Másik állomásunk Prince Edward-szigete volt. Annyit már tudtunk róla, hogy Lucy Maud Montgomery itt írta meg regényeit, amiből aztán a Váratlan utazás sorozat készült. Ami új adat volt, hogy itt ötlött ki egy zseni fejéből a kanadai konföderáció ötlete, homár és tengeri bizgentyűk a fő élelmiszer, komppal vagy egy több, mint 13 km hosszú hídon lehet átjutni a szárazföldről, az utakat nem sózzák,  hanem salakkal szórják fel, a domborzata dimbes-dombos, és télen akár ki is akaszthatnák a "zárva" táblát. Ez természetesen már ottjártunkkor tűnt fel.

Útvonalunk, tervünk a következő állomásokból állt: Mont Tremblant 3 éj, Lévis 1 éj, Rimouski 1 éj, Percé 3 éj, Summerside 4 éj, Lévis 1 éj. Szállásaink vagy bed&breakfast panziók voltak, vagy motelek. Poloskáktól természetesen rettegtem, így kidolgoztuk a szoba elfoglalási tervünket: bejelentkezünk, berongyolok, szétkapom az ágyat mindenestül, elcibálom az éjjeli szekrényeket, és ha már oltári a kupi, jöhet Z is a kutyával. B-terv, arra az esetre ha poloskát találunk, nem volt. Szerencsénk volt, sehol sem kellett a B-tervet előhúzni.

Óh, New Brunswickot majdnem kifelejtettem. Bár ez tipikus. Mindenki azt mondja, hogy ez a provincia igen szerencsétlenül egy átmenő provincia. Az útikönyvünk valóban, csak nyári látnivalókat ajánl, kiváló pecázási, kempingezési lehetőségekkel. -40C fokban, köszönjük, de kihagytuk.

Ennyi általánosságban. A következő bejegyzés Quebecről fog szólni.

Egyszer majd csak sikerül időben ilyen témájú bejegyzést alkotnom. Mindenesetre utólag is nagyon békés karácsonyt - remélem, meg volt mindenkinek- és sikerekben, egészségben, minden jóban gazdag új évet kívánok!

És most jöjjenek tágabb szomszédságunk dekorációi:

A mi fánk. Idén sikerült igazi falifát venni. :)

Ezt a képet pedig azért kell megosztanom, mert hihetetlenül emlékeztet a Reszkessetek betörők veszélyes és ijesztő kazánjára a pincéből:

Elnézést a minőségért, de ezt nem hagyhattam ki. :)

A téma undorító. Egy hete próbálom emészteni, de még mindig a hányinger kerülget, és idegileg teljesen kimerítő (fizikailag is).

Kanada és az USA bizony-bizony meglehetősen fertőzött ágy poloskával. Mielőtt ide érkeztünk volna, nagymamám második világháborús rémtörténeteiből ismertem ezt a kis alávaló dögöt, de -naivan- azt hittem, ez már a múlt, és ennyi. Aztán megérkeztünk, és tapasztaltabb kollégáim figyelmeztettek, hogy kérdezzünk rá albérlet vadászat közben.

Az új otthonunk csótányokkal volt ellátva. Nem is kicsit, de irtattunk, irtottunk, dugaszoltunk, tömködtünk, purhaboztunk, szilikongéleztünk, és azóta nincsenek. Nálunk. A ház, a szomszéd küzd "keményen", de koncepció nélkül és bizony nagyon lustán.

Erre múlt vasárnap, egy kis mászó valamire lettem figyelmes a plafonnál a falon. Szék odavisz, bogár lekap, enyhe nyomás a zsepin. Kinyitom, és még mindig mászna a dög. Nem is lassan. Szemöldök felhúz, határozottabb nyomás. Figyelem! Itt jön a piros karikás rész: véres volt és büdös. Nem tudnám mihez hasonlítani, mindenesetre a szag és a látvány hatására egy szürke zsibbadás indult el a gyomromból. Hát-hónalj magasságában ugyan izzadni kezdtem, de a zsibbadás haladt konkrétan minden egyes hajszálam végéig. ÉREZTEM!!!!
Pár másodpercnyi néma sokk után fejhangon kezdtem káromkodni. Rohantam guglizni egy nyamvadt képet a poloskáról. Hát nem egy, hanem kb. ezer jött fel, és ekkor már tényleg rosszul voltam.

Cirka 5 perc múlva a hálószobánk úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig benne: ágynemű, lepedő, matracvédő huzat leszedve. Matrac, takaró, párna, pizsi tüzetesen átvizsgálva. Mi magunk szintén, csípés nyomok után kutatva. Semmi. De tényleg semmi. Se egy kaka, se bogár, se vérfolt, semmi. Azzal próbáltuk nyugtatgatni magunkat, hogy előző este étteremben voltunk, és biztos onnan hoztuk haza ezt az egyet. Ugyanakkor ott motoszkált a hang, hogy ha egy van, akkor van több is. (Ez csóti témában dettó).

Délutáni nyugtalan szundi után -igen, ugyanabban az ágyban- indultunk Gróffal sétálni, és az ajtónkra felragasztva várt a levél minket - vasárnap este!!-, hogy két nappal később ágy poloska-prevenciós kezelés lesz a lakásunkban. Lehet pakolni, készülni!
Olyan utasításokat kaptunk, hogy az csak na, pedig még nem is volt hivatalos, hogy mit találtunk. Másnap kiderült, hogy valahol van egy fertőzött lakás- személyiségi jogok védelme miatt nem tudjuk, hogy hol- és tájékoztattam a gondnokot, hogy nálunk is. Mert hogy este találtunk még egyet az ajtó melletti repedésbe befészkelődve (azóta semmi).

Nosza, a nap további részét ruhák bezsákolásával, képek, tükrök leemelésével töltöttem. Másnap érkezett irtóbácsi, körbe nézett, és közölte, hogy itt ő nem lát semmiféle poloskára utaló jeleket, de miután megmutattam neki poloska2 lecelluxozott matricáját, megvakarta fejét, és behozta az apparátot. Beöltözött ufónak, befújta a hálókat valami cemothox-szagú izével, és közölte, hogy akkor most kutyástul, mindenestül húzzunk el a pecóból 6 órára.

Miután visszamehettünk, majd' egy órát szellőztettünk, és azóta is csak mosunk, és mosunk, és mosunk. És imádkozunk, hogy irtóbácsi jó munkát végzett, és nincs itt semmiféle látnivaló, ennivaló, élnivaló ezeknek a mocskos büdös dögöknek a mi otthonunkban.

Tanulság:

1. nem kell dzsuvában élni ahhoz, hogy ezek a dögök jöjjenek
2. rohadt gyorsan tesznek meg viszonylag nagy távolságot (emeletek a csövek mentén, szomszédba való átcsattogás ésatöbbi), és oda mennek, ahol a kaja - azaz a mi meleg vérünk- van
3. este esznek, nappal alszanak
4. szőrös dolgokat (kutya, macska, férfi hát) nem szeretik= no more gyanta :)))
5. kibírják kb. 2 hétig is kaja nélkül
6. a csótik megeszik az ágy poloskákat = csótijaimat akarom vissza :)
7. buszon, étteremben, BÁRHOL begyűjthetünk egy petét, hazavisszük, és már nyithatjuk is a saját, különbejáratú telepünket (most beugrott az Alien tojástelepe. Böe)

Irtás óta rámozdulok minden barna, fekete, fehér, meg igazából mindenféle színű pöttyre, maszatra a lakásban. Szemem úgy jár, mint Rémszem Mordoné a Harry Potterből. Egyelőre mind vaklárma volt. Maradjon is így! Most két hét várakozás van. Kinek advent, kinek ez. Tavaly áramunk nem volt karácsony előtt, most poloskánk van.

Volt.

Kop-kop-kopp.

Béking: hivatalosan poloska mentesek vagyunk!!! Jött az irtó bácsi, tudományosan körbeszagolt, és kijelentette, hogy itt nincs semmi. Sőt, megemlítette, hogy ahhoz képest, hogy mekkora kutyánk van, hihetetlen a tisztaság. Aham, egy hete nem volt takarítva. Nem tudom, hogy mihez van szokva.

Ez a park Ontario provincia egyik legnagyobb, legszebb, legnépszerűbb leg-leg-leg parkja. Az eddig látott, bejárkált parkok némelyike többször is beleférne. Torontóból az út kocsival majdnem három óra ha nincs forgalom. (És nem állunk meg félóránként pisilni, mint általában :) )
A park ugyanakkor a mikroklímája miatt is különleges. A juharfák sokkal korábban váltanak színt, mint mondjuk itt Torontóban. Amit ott láttunk szeptember végén, azt itt egy hónappal később csodálhattuk

Ez a park annyira népszerű, hogy a lombozat sárgulásának állapotát, valamint a lehullott levelek arányát a neten lehet követni, amit átlag két-három naponta frissítenek.  Én is követtem, így kiszámoltuk, hogy szeptember utolsó hétvégéje lesz a megfelelő alkalom az első látogatásunkra. A terv jó volt, némi szépséghibával: mások is követték az oldalt.

Korán reggel indultunk, még csak pirkadt. Már az odavezető úton is gyönyörű színeket csodálhattam volna meg, ha nem én vezetek. Z menet közben csinált pár képet:

A park déli részén megy át kelet-nyugati irányban a 60-as főút, ami fizetős ezen a szakaszon. Kivéve, ha van éves park belépőd. Nekünk van. Érvényes Ontario provincia összes parkjába, egész évben. Így elegánsan kikerülhettük a hihetetlenül hosszan kígyózó sort, amit parkőrök felügyeltek. Ugyanakkor szerencsére le kellett lassítanunk, és csináltunk pár képet.

Na mit csinál a magyar turista, ha megérkezik a starthoz? Elkezd éhezni. :) Gondoltuk, elmegyünk a látogató központba, ott biztos van büfé. GPS-ünk (Tomi) szerint az még vagy 40 km onnan, ahol voltunk, így megelégedtünk az egyik útba eső kemping kínálatával. Nem bántuk meg. Bőséges, kiadós reggelit toltunk be. Plusz Gróf is bezsebelt rengeteg simit az emberektől.

Mire megérkeztünk a több tucat túraútvonal közül az általunk kiválasztott parkolójához, az már tele volt. Az út másik oldalán még volt hely, így ott álltunk meg. Felvettük a bakancsokat, hátizsákot és nekiindultunk.

Az ösvény bejáratánál volt egy rövid tájékoztató az útvonal tematikáját ismertetve, és ingyenes térképek, amit a túra végén vissza lehetett tenni egy dobozba. Tetszett ez az ötlet.
Mi a park múltját bemutató hurok-ösvényt választottuk. Régi faszállító vágányok, vasúti híd maradvány, az úsztatáshoz épített fa (!) folyómeder, lebontott tűzfigyelő torony alapja, és egyéb érdekességek vártak ránk.
A tűztornyok háromszög alakban voltak elhelyezve egy-egy magasabb ponton. Állandó őrség figyelte az erdőt. Ha valahol füstöt láttak, azonnal telefonáltak a központba. Ott megvárták még két torony jelzését, és így pontos be tudták mérni a tűz helyét, az oltást célirányosan tudták megkezdeni.
A parkon vágott át az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején az egyik legfontosabb tehervasút vonal. Ennek a kiszolgáló egységei, illetve annak maradványai a mai napig megtalálhatóak.

Aztán nekivágtunk. Az első pár méter után egészen egyszerűen elakadt a szavunk. Bent álltunk egy aranysárga lombsátor közepén, olyan színek vibráltak körülöttünk, hogy az már-már a giccs határát súrolta. Piros, vörös, réz, narancs, arany, kanári, halványzöld, fűzöld, barna, rózsaszín, lila, fekete. De beszéljenek a képek inkább:

Közben jó pár turista megelőzött minket, akik majd becsináltak Gróftól. Aztán meg mi előztük meg őket. Kicsit zavaró volt a tömeg, de hát ők is a legszebb látványt akarták, csak úgy, mint mi, és ennek ez volt az ára.

Az út egy kilátóhoz vezetett fel. A végén már meglehetősen kifulladtunk, mert elég meredek volt az utolsó pár száz méter. A tetőn kisebb tömeg, és ez a kilátás fogadott:

Visszafelé megpihentünk egy másik tó partján, miután Gróf már előzőleg varacskos disznónak képzelve magát, belehentergett egy giga pocsolyába. Aztán magával rántott engem is. A fürdés után már csak én voltam retkes. De nagyon. Jól nézhettünk ki. Aztán pereceltem is egyet. Én így túrázom.

Ő volt a piknik szomszédunk. Hangos és izgága jószág.

Miután kiértünk a parkolóba, elhatároztunk, hogy megállunk fagyizni a látogató központban. Mert minden parkban van fagyi. NAGYON finom, és HATALMAS adagokat adnak. Nos, 10 perccel késtük le a zárást.
Aztán hazafelé, az országúton, egy falun kívül ott várt ránk egy olyan fagyizó, amilyet még az életben nem láttam. Képzeljetek el egy balatoni büfét, ahol az ablakon adják ki a hekket. Na, itt a fagyit. De öt ablak volt egymás mellett, és nem hazudok, terelő korlát volt előttük, mint Ferihegyen, vagy mint a moziknál. És kb. 50 féle íz. És három méret. Én csak kicsit kértem, három ízzel, forró csoki öntettel. Kézbe is kaptam majd' fél kiló fagyit. Bő fél órát üldögéltünk a kocsiban - erősen sötétedett, és nyaltuk a fagyit.

Este tízre értünk haza, hulla fáradtan, de tele élményekkel. És természetesen elhatároztuk, hogy ide is visszamegyünk nemsokára.

Gróf is elfáradt. Így még nem láttam a kocsiba befeküdni nyitott ajtónál. :)

Nem tudom, nem is akartam erről írni. Mert ez nem egy politikai, társadalmi blog. Ugyanakkor nem tudok szó nélkül elmenni emellett az őrület mellett. Mert az, hogy egy akármilyen hátrányos helyzetű embert egy másik, egy erősebb, különböző hátsó szándékokkal rávesz egy borzalmas cselekedetre, azt máshogy nem nevezhetjük.

Az elmúlt héten több támadás történt kanadai polgárok, intézmények ellen. A támadók mind szélsőséges iszlám nézeteket vallottak/vallanak, és azt hiszik, hogy ezekkel a vérontásokkal az istenüknek tetsző cselekedetet visznek véghez.

Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mindezt hogyan hiheti el valaki.

Itt élünk egy hatalmas megapoliszban, és mindenki elindult a hazájából valamiért, hogy itt legyen. És itt van. És próbál élni úgy, ahogy elhagyott otthonában elképzelte. Nem akarok gyanakodva a szomszédaimra nézni, hogy vajon mit rejteget a csadorja alatt. Vagy mi van a kocsijában. Vagy hazajutok-e épségben a szupermarketből.

Az elhunyt katonák, polgárok emlékére gyásznapot rendeltek el, és félárbócra eresztették a lobogókat mindenhol. És a kanadai zászló nagyon sok helyen ott van, büszkén hirdetve a toleranciát, a befogadás, és az elfogadás országát. Most gyászt és döbbenetet hirdetnek.

Szeretném, ha ez az ország megmaradna olyannak, amilyennek megismertem. Még az idióta bürokrácia is maradhat felőlem, ha ez az ár.