New Minast szakadó hóesésben hagytuk el nyugatnak, a célállomás Yarmouth volt.
Yarmouth a legnyugatibb csücske Nova Scotianak, ahol rengeteg homárt halásznak évente. Kellemes kikötőváros, nem nagyon lakott, így ide járnak a csillagvadászok élvezkedni, mert minimális a fényszennyezettség. Valaha járt innen komp az államokba, de jelenleg szünetel. A lakosok küzdenek az újraindításáért, mert a sok turista jelentősen megdobta a város éves bevételét.
Az úton három helyen álltunk meg hosszabb időre. Elsőként Port Royalban.
Port Royal hasonlóan Grand Préhez, szintén az egyik legelső telepes városka volt. Történelmi jelentőségű hely, ahol ásatásokat végeztek, és felépítettek egy szabadtéri múzeumot, skanzent az akkori mindennapi élet bemutatására. Természetesen, mint minden szabadtéri látnivaló, ottjártunkkor ez is elhagyatott volt, de azért be lehetett menni sétálgatni a lezárt épületek között. Ha alapul vesszük, hogy az elsőként érkező 79 francia telepes fele meghalt az első télen, hatalmas eredményeket értek el a következő években.
Port Royal után jött Annapolis Royal. A városkát leginkább Szovátához tudnám hasonlítani. Legalábbis az épületeket. Sok kis vadászlak-szerű épület követi egymást a szűk utcácskákon, amik meglehetősen üresek voltak a télnek és a munkanapnak köszönhetően. Katonai erődítmény is működött itt anno az ármánykodó jenkik miatt, így a városba dőlt a pénz az Óhazából.
Hatalmasat javított helyzetünkön, egy echte német kifőzde. A szülők érkeztek a régi Kelet-Németországból pár évtizeddel ezelőtt, és apuka itt tanulta tovább a cukrászmesterséget. Ötvözte a német és a kanadai ízlést, alapanyagokat, de hála a jó égnek sokat meg is tartott az otthoni szokásokból. Így hát teleettük magunkat töklevessel, gigamega schnitzellel és marcipános stollennel. Meg szilvás pitével.
Yarmouth előtt nem sokkal meg kellett állnunk, mert addigra elültük az agyunkat is. Választásunk Mavilette Beach Provincial Parkra esett. Oh, hát ez megint egy olyan hely, ahová vissza KELL mennünk egyszer. A parkolóból fapallón át vezet a sétaút keresztbe a dűnéken, egészen a lépcsőkig, amik levisznek a magas parton a vízhez. Itt még hidegebb volt, mint eddig bárhol, hiszen ezt a területet már nem védi semmi az óceánon nyargaló jeges széltől. Két-három kép elkészítése után fájdalmasra fagyott az kezem. Osi kétpofára zabált valamit, amit este viszontláttunk (majd másnap reggel újra elfogyasztotta volna. Böe). A kutyánk menüjére felkerült a mindenféle frutti di mare. A naplemente még így is varázslatos volt. Aranyba burkolt a nap mindent. Homokot, vizet, minket.
Később, ahogy sétáltunk (menekültünk) vissza az autóhoz, a homokban akkora kagylót találtunk, hogy nagyobb volt a lábamnál. Hát azt még feltétlen le kellett fényképezni. Emiatt a fotó miatt extra öt percet ültünk a kocsiban kezet melegítve. De megérte!
A szállásunk picit bizarr volt, pont mint valami horror filmben. Megérkezel egy kissé lepukkant fogadóba, ahol egy gazdagon kisminkelt, szőke haját gigakontyba feltupírozott, kb. 80 éves, naftalinillatú, és nagyon-nagyon kedves, csacsogós hölgy fogadott. Egyedül. Háta mögött sötét bár. Ő volt a tulaj. Közölte, hogy ugyan a motel honlapján ajánlják a reggelit, de az igazából már évek óta nincs. De van egy sütöde (kifőzde, giga kaja adagokkal, tele emberrel) a közelben.
A szobánk már évek óta kiment a divatból és azóta sincs esze ágában visszajönni, és valószínűleg vagy a tulaj takarít vagy egy rövidlátó, mert akkora pókháló lengedezett az asztalka feletti lámpán, hogy majdnem azt is megvacsoráztam. Ráadásul szántóföld, susnya terült el az épület mögött, ahonnan mindenféle vadállatok jöhettek elő. Gondoltam ezt az első hajnali kutyasétáltatásnál. És tényleg! Egyszer csak az árnyékban valami megmozdult. Megtorpantam. Lehet ám errefelé prérifarkas vagy hiúz is. Szóval a szívem felkúszott a torkomba, és ott kalimpált agyatlanul. Fogtam Osit, aki semmit nem vett észre, és nem mozdultam, vártam, hogy a valami, a rém induljon valamerre. De az sem mozdult. Álltunk így egy darabig, aztán elzsibbadtam, és meg kellett moccannom. Banyek, a rém is pont akkor tett ugyanígy. Aztán megint mozdulatlanság. Járt az agyam, mit tegyek, aztán elegem lett a szobor játékból, és léptem egyet hátra. Az árnyék is. Na, ebben a pillantaban jött egy sanda gyanú, amit a következő lépéssel be is bizonyítottam: a saját árnyékomtól f...m le majdnem a nadrágom szárát. Magamon sokáig kuncogva mentünk vissza a szobába, és meséltem el hősies helytállásomat Z-nek. Osiris, a másik hős pedig nyugodtan, és sorsának megadóan álldogált mellettem, hogy egy ilyen dinnye gazdihoz repítette a sors.
A rémeken kívül találkoztunk még őzekkel, és túráztunk egy kicsit a Kejimkujik Nemzeti Park óceáni területén. Annyira jó, hogy csak leírnom kell a park nevét, nem kiejteni, mert még egyszer sem hallottam egyformán kimondva. Bővebb infó angolul itt: https://www.pc.gc.ca/en/pn-np/ns/kejimkujik/visit/seaside-bord-de-mer
A park ezen része szigorúan védett az év bizonyos szakaszaiban itt hempergő fókák és a fokozottan veszélyeztetett parti lilék fészkelése miatt. Parti lile: kis szürke-fehér madár erős, hosszú lábakkal, rohangál fel-alá, mint a villám, és a homokba fészkel. Így hát ilyenkor az embereket elküldik máshová barangolni.
Januárban nem fészkel senki, így mehettünk. A Yarmouthban tapasztalt jeges szél hatására, felvettem minden meleg ruhámat. Két óra vezetés után az provincia déli partján én voltam egyedül hótaposóban, lévén egy árva hófolt sehol. Kellemes, tavaszias időjárás, szikrázó napsütés. Az első kilátónál Zsuzsi önálló délutánt adott megszabadulva egy pulóvertől, hülyegyereksapkájától és cicanacijától. Z közben kémlelt, hiszen a jó idő másokat is kicsalogatott a természetbe.
A parkolóban még széltépte fenyők lengedeztek, de ahogy közeledtünk a part felé, a növényzet egyre alacsonyabb lett. Itt bognak hívják a cserjéseket -rekettyéseket haha. Aztán a bog után elértük a dűnéket sziklákkal, fűtengerrel tarkítva. És mindenféle algamosadékkal, amit Osi megint kétpofára tömött magába. Majd itta rá a tengervizet. Mert okos kutya. Víz volt a kocsiban, de akkor nem kellett neki. Pár kilométerrel arrébb találtunk hóolvadásból származó csermelyeket, ott aztán feltöltötte magát az eb, és beteg sem lett szerencsére.
Következő, és egyben utolsó állomásnak Bridgewatert céloztuk meg. Arról meg majd legközelebb.
