Sziasztok!

Amióta csak megérkeztünk sorban, egyenként, azóta motoszkál a blogírás a fejemben. Egyrészt, mert mindhármunk - párom, kutyánk és jómagam- érkezése sem volt hétköznapi, másrészt, mert itt minden annyira más mint ahogy otthonról, illetve Angliából elképzeltük.

Szeretném mindenekelőtt leszögezni, hogy nem akarom elvenni a konzulátusok kenyerét, így ha bevándorlással kapcsolatos kérdése van bárkinek, akkor látogasson el erre a honlapra:  http://www.canadainternational.gc.ca/austria-autriche/index.aspx?view=d és érdeklődjön ott! Igen, csak angolul vagy franciául lehetséges a nézelődés, és nem, sehogy máshogy nem javaslom az országba való belépést! Személyes tapasztalatokat meg úgyis le fogok írni, de ahogy nincs két egyforma csecsemő sem, így azt hiszem a mi történetünk sem fog minden részletében hasonlítani bárki máséhoz.

Az, hogy menni kell, párom ötlete volt, miután eltöltött az USA-ban három évet a vendéglátó iparban. Nem szerettem volna Amerikába menni, ő nem akart Európában maradni, így kimatekoztuk Kanadát. Az én szakmám meglehetősen specifikus, így megbeszéltük, hogy elkezdek munkát keresni leendő országunkban, aztán ha találok, akkor ő alkalmazkodik hozzám. Egy évig tartott az előkészület, majd végre megérkeztünk. Észak-Angliába. Később biztos fogok írni erről is, mert a mai napig összehasonlítgatom a három eddig megismert országot.

Újabb egy év után lett tuti a tuti, munkát kaptam Torontóban, Kanada lüktető megapoliszában. Novemberben volt az interjú. Skype a hálószobában. Vicces volt kiskosztümben, kisminkelve üldögélni a gép előtt este hatkor az ágyunk szélén, és beszélgetni egy kedves, rettentő náthás HR-essel Vancouver-ből, ahol délelőtt tíz óra volt. Amikor azt gondoltam, hogy az interjú volt a legidegőrlőbb lépése a kontinens elhagyásának, hivatalos ügyek intézésének, valaki igazán tarkón csűrhetett volna egy szívlapáttal! 

December elején hivatalosan is megajánlották az állást. Én mint egy őrült, azonnal felmondtam, mert három hónap volt az angliai munkahelyemen a felmondási idő, és aggódtam, hogy mi lesz, ha nem tudom kitölteni. Pedig ha tudtam volna...

Az LMO egy speciális engedély,amit a munkáltató kap az államtól, hogy alkalmazhat külföldi munkavállalót. Ez a legelső papír, amit be kell szerezni. Állambácsi megvizsgálja, hogy tényleg csak egy külföldi személy alkalmas a pozíció betöltésére, és ha igen, akkor pozitív az elbírálás eredménye. Nos, ez az aprólékos vizsgálat majdnem négy hónapig tartott. Tetszik, hogy védik a köreiket. Még ha én voltam a szenvedő alanya is a nyomozásnak.

LMO megszerzése után jött a vízumigénylés procedúrája. Újabb három hónap sok-sok rohangálással immár itthonról:

• Közjegyző az élettársi kapcsolatunk igazolására, ami miatt Z., a párom is hazajött. A csavar itt annyi, hogy a konzulátus csakis a saját nyomtatványukat fogadja el, hiába hitelesítettük kapcsolatunkat már Angliában is (Nem fogok egy vízum miatt megesküdni. Illetve, nem egy vízum miatt fogok megesküdni. Remélem, érthető!)
• Erkölcsi bizonyítvány beszerzése Magyarországról, Angliából és a páromnak az USA-ból, mert több, mint fél évet eltöltöttünk ezekben. Az európai országok 10 nap alatt teljesítették a kihívást, míg az Egyesült Államoknak két és fél hónap kellett. Az FBI egy rendkívül elfoglalt intézmény.
• Vonattal Bécsbe, a konzulátusra, leadni az igénylést személyesen. Nem bízom a magyar postában.
• Újabb, pár hetes várakozás után megérkezett a leendő munkám miatti kötelező orvosi vizsgálatra való felszólítás. Az országban 2, azaz kettő orvos jogosult ennek elvégzésére. Természetesen csakis a konzulátus saját nyomtatványán kitöltve. A régi Balesetiben végezte el a doktornő az állapot felmérésemet, szokatlanul gyorsan és meglehetősen kedvesen. Az eredményeket másnap már postázta is - nem fogjátok kitalálni- Londonba, mert ott van az eü központja Kanada konzulátusainak. Khm. Ha ott maradok, akkor sem lett volna gyorsabb. Így újabb várakozás kezdődött.

Augusztus 11-én -azaz hét és fél hónappal az interjúm után- megérkezett a vízum. Mehetünk! Nem is tudom, mit éreztem. Mint amikor hirtelen valami bura alá kerülsz, és ugyan érzékeled a külvilág zajait, de mégsem fogod fel, hogy mi is történik odakint. Z-vel megbeszéltük, hogy ő Angliából intézi a költözést, én meg majd Torontóban fogadom, ami/aki jön. Ez volt a terv.

De aznap még a Balaton partján voltam nyaralni, ahonnan el kellett jutnom Londonig egy böszme nagy kutya társaságában...