zsuzsitorontoban

Ma két hírre figyeltem fel. Az egyik itthonról, a másik otthonról érkezett.

Itthon:

Több torontói tűzoltót elbocsátottak állásukból, mert Twitteren nőket ócsároló bejegyzést tettek közzé. Az újság idézett is kettőt. Az egyik egy sorozat epizódjának levetítése után keletkezett, miszerint: "Hát engem az asszony tuti nem tudna fenékbe rúgni. Hajtanám vissza a konyhába, ahová való." A másik meg szimplán leidiótázza az összes nőt. Ez a két bejegyzés elegendő volt ahhoz, hogy elbocsássák őket állásukból, mert nem méltó a torontói tűzoltókhoz, és rossz fényt vet rájuk. A tűzoltóság vezetősége, valamint az elbocsátott személyek nyilvánosan elnézést kértek.

Otthon:

A vezérpárt, a vele koalícióban lévő KDNP szépen, egyhangúlag nemmel szavazott a Pető intézet megsegítését indítványozó petíció ügyében. Kicsihuszár Jobbik tartózkodott.

Nem akarok én semmiféle erkölcsi, etikai értekezésbe belemenni. Csak, gondoltam, megosztom.

Egy év. Eltelt. Ezalatt az egy év alatt meggyűlöltem és később szerelembe estem Kanadával.

Először rám zuhant a kultúrsokk. A sokféle náció, szokásaik, illatok, ízek, látványok, hangok, hangulatok kavalkádja, és úgy éreztem magam mintha egy tornádóban csücsülnék, és ahogy forog velem a világ, néha el-elkapok egy pillanatot, de még fel sem fogom, hogy mi az, és már pörgök is tovább. Egy káosz volt minden, és később már azt éreztem, hogy hiába próbálom magam összeszedni, nem megy. Mindent elfelejtettem (a mai napig :S), egy apró bacilus is levert a lábamról. Aztán jött a tél.

Eleinte még nagyon élveztem, aztán kezdett a hideg egy kicsit elég lenni, majd eljutottam arra a szintre, hogy minek keljek ki az ágyból, egyáltalán mi a fenét csinálunk mi itt? A családom, az összes barátom az óceán másik partján van, hiányzik az otthoni kenyér, a halászlé, a francia krémes. Megtörtént, hogy láttam egy repülőt, és elkezdtem bőgni, hogy miért nem ülök rajta, hazafelé. Iszonyú honvágyam volt, és utáltam mindenkit amiatt, hogy itt kell lennem. Egy angol kollégám pár mondata húzott ki ebből, amiért nagyon hálás vagyok neki, utólag is.

Aztán jött a tavasz, kisütött a nap, lett autónk, és el tudtuk hagyni Torontót. Két dologra jöttem rá: vidéken akarok élni, és Kanada gyönyörű! Aztán rádöbbentem még valamire. Hogy nem vagyok normális. Kanadában élek, nem otthon, én döntésem volt, akkor meg mi a fenének keresem Magyarországot itt, ha közben ezernyi-milliónyi felfedezni való dolog mellett megyek el duzzogva??? Soha a büdös életben nem fogom megtalálni itt az ottot. És láss csodát, elkezdtem élvezni Kanadát. (Igaz, ehhez külső segítséget kaptam a kanapészörfözés által, de ezt majd máskor mesélem el)

A piacon találtam finom kenyeret, felfedeztem a páfrányhajtást, találtam egy tuti cukrászdát. Lettek barátaink, a szomszédokkal jóban vagyunk, együtt is ünnepeltük a Canada-dayt. Aztán jött a nyaralásunk, ahol valami hihetetlenül hétköznapi, mégis különleges dolgok történtek velünk. Már maga a kemping a medvékkel, aztán kolibri, szalonnasütés, fagyizások, hatalmas vihar, defekt, az inuksuitok.

Ezeket itt tapasztaltuk meg, és ezek az akár szép, akár kevésbé szép emlékek innentől kezdve csakis Kanadához köthetőek számomra, sehova máshová. És most jön a mai bejegyzésem mondanivalója: Kanada bennem és általam szépült meg, és egy év kellett ahhoz, hogy olyannak fogadjam el, amilyen. (Legalábbis remélem.)

U.I. Múlt szombaton megkaptuk a jövő évi munkavállalási engedélyt, így egy újabb év vár itt ránk annak minden rondaságával és szépségével együtt. Jupijájé!

Kempingezésünk második állomása a Georgian-öböl félszigete, a Bruce-félsziget volt. Négy éjszakát terveztünk itt tölteni, de a természet közbeszólt, és papírkutyaként egy éjszakával lerövidítettük sátrazásunkat. Mindenünk elázott a három nagy viharban kivéve a szennyesünk. Ugyanakkor nagyon szerettünk itt is lenni. Más volt, mint Killarney, de ugyanolyan szép.

A Bruce Trail egy több száz kilométer hosszú útvonal a Niagara-vízeséstől egészen a Bruce- félsziget csücskéig. Ez itt az eleje. (Több info: http://brucetrail.org )

Egy kilátó a túránkon. Nem hagyhattuk ki a fürdést, a víz kellemesen hűvös volt, bár a sziklák nem könnyítették meg a vízbejutást.

Ugyanott. Volt, hogy száraz lábbal át tudtunk kelni az egyik kis szigetről a másikra, de néha a kristálytiszta víz megtréfált bennünket, és hirtelen nyakig ért.

Flowerpot-sziget a Fathom Five parkban.

Egy ún. grotto

A part a szigeten. Sajnos az időjárás nem engedte meg a fürdőzést, pedig itt is annyira kék volt a víz.

Naplemente Tobermory-ban

Itt pedig közeledett a vég...

Kempingezésünk első négy éjszakáját itt töltöttük el. Láttunk medvét, kolibrit -ezekről sajnos nincs bizonyítékunk - de láttunk ezernyi más gyönyörűséget. Ez a park a Huron-tó nagy öble, a Georgian-öböl északi partján fekszik hatalmas területen, rengeteg gyalogos-, és evezős túraútvonallal. Az élővilág rendkívül gazdag, és a kemping is elsőrangú. Éjszakánként csak a mosómedvék zavarták álmunkat szerencsére, igaz, minden medvével kapcsolatos előírást szigorúan betartottunk. Na jó, csengőt nem hordtunk a ruhánkon, de kaja a kocsiban maradt, és a szemét is a fán lógott.

A tábla elhagyása után kb. 20 méterrel át is cammogott előttünk az úton egy fiatal fekete medve. Mindezt tette a kemping közepén.

Készül a reggeli

Első túránk a Cranberry Bog volt, a híd mellett egy takaros hódvár látható

Életünk első kutyás kenuzása több volt, mint izgalmas :)

A csatorna mellett kellett átemelni a kenut mintegy 50 méteren. Vannak olyan részek, ahol több, mint két kilométert kell a kenut (plusz sátor, élelmiszer, stb.)cipelni. Kezdőként ez is pont elég volt.

Pihenőpont a sziklán egy inuksuittal

Inuksuit közelről. Ezek a kőépítmények útjelzőként funkcionálnak, funkcionáltak. A TransCanada Highway bizonyos hosszán rengeteg van belőlük. A fenti inuksuit egy kis túlélő, mert a parkőrök lerombolják mindet, amit találnak, nehogy a turistákat letérítse az útvonalról (amit nemritkán mérges szömörce azaz a poison ivy szegélyez).

A Georgian-öböl, Killarney déli világítótornyának tövéből. Ez egy öböl és nem látni a másik partot. Hihetetlen víztömeg, és gyönyörű.

Ugyanonnan a Manitoulin-sziget. Tessék térképen megnézni a méreteket, távolságokat.

Látkép a CN-toronnyal a Centre-Island-ról

Végre eljutottunk ide is! Igazából itt van ez a kis szigetcsoport a városban, de közben meg mégsem. Az egyik kanapészörfösünkkel mentünk ki és volt egy kis majális hangulata az egésznek.

A belvárosból egy 15-30 perces kompozással lehet eljutni a három kis, összefüggő szigetre. Mi a Wards-ot céloztuk meg. Illetve célozta a fene, a többi kompnál hihetetlen sor állt, itt meg senki. A komphoz több kapun keresztül lehet eljutni. Először sorban áll az ember a jegyért, ami felnőtteknek egységesen 7 dollár, a kutya felvitele ingyenes (!). Aztán miután bejutott a kikötőbe, egy nagy placcon találja magát a víz felől kerítéssel lezárva, amin három kapu van a három mólóhoz közel.

Szinte mindenki a központi szigetre szállító kompra várt, így mi egész jól felfértünk a másikra. A vicc az egészben az, hogy a három szigetet két óra alatt kényelmesen végig lehet sétálni. Az út megközelítőleg 15 perc volt.

Már a kikötő is egy mesevárosra emlékeztetett, volt egy kis lak, ami váróként funkcionált, és egy zongora állt benne. Aki tud, az játszhat rajta, míg várakozik, aki meg nem, az hallgathatja. Nagyon tetszett!
Innen a sziget déli partján indultunk nyugat felé. A part sziklás lenne, de fölé építettek egy fa pallót, és azon lehet majd' egy kilométer hosszan sétálni. A fák árnyékában csak az Ontario-tó kéksége látszott.

Giccses, és mégsem

A sétány a Centre Islandra vezet, ami meglehetősen zsúfolt volt. Ugyanakkor rendezett, tiszta parkok, szökőkutak, mesepark, strand, kávézó, söröző, étterem található itt. A nagy melegben itt volt lehetőségünk legálisan Grófot beleengedni a vízbe. Aztán megtörtént a baj: a két fiú kisétált a hullámtörő gátra, amit Gróf egy darabig jól viselt, majd hirtelen gondolt egyet, és elindult utánuk. Mókás látvány lehettünk, ahogy a kutya fut elöl, én utána, de közben ő sem tudja, hogy hová. A tömeg hatalmas volt, és kicsit aggódtam, hogy valakit megrémít a póni méretű ebünk. De szerencsére nem történt ilyesmi.

Ezután az epizód után tovább sétáltunk a nyugati vég felé, a Hanlan's Point-hoz, ahol egy régi világító-torony álldogál és tölti nyugdíjas éveit. A legnyugatibb pontján a szigetnek van a reptér, amit mostanában elég sokat támad a városvezetés, be akarják záratni, ami ellen a reptér egész ötletes plakátokkal (is) küzd.

Nem olyan nagy ez a terület, de mégis magába foglal több yacht kikötőt, magán házakat - de milyeneket!-, van egy kis tűzoltósága is, plusz a szükséges szórakoztató egységek: vidámpark, minifarm, bárok, sportpályák stb. 
Kicsit a Margitszigetre emlékeztet. Az emberek reggel kijönnek ide a piknikkosarukkal, és sütögetnek, pancsolnak jól érzik magukat, majd este szépen haza hajóznak vagy a saját yachtjukkal, vagy a komppal. A legszerencsésebbek, pedig itt maradnak a kis házaikban. Mondjuk a téli időszakot nehezen tudnám elképzelni. Nap mint nap kompozni a -20 fokban, havat takarítani stb. Nem nagyon vágyom rá, de ki tudja?

A lego-tűzoltóság...

...és a toronyórája.

A cím nem igaz. Igazából ez már a második közös versenyünk, de az első önálló - azaz, a tenyésztőnk nélküli. Sőt, Grófnak ez már a harmadik. Remélem, most már mindenkit teljesen összezavartam.

Gróffal járunk kutyaparkokba, sétálni, kirándulni de még csak egy leonbergivel találkoztunk eddig. Ez szörnyű. Olyan, mintha senki sem találkozna a családtagjaival. Legalábbis én így gondolom. Valószínűleg Grófnak egy másik leo egyet jelent egy másik meghódítható, megdominálható - vagy nem - kutyával. Ugyanakkor jó lenne tapasztalatot cserélni a többi leóssal, hiszen van különbség a fajták szükségletei között.

Első lépésként csatlakoztunk a kanadai leonberger klubhoz. Aztán láttuk, hogy lesz egy speciál show, amire feltétlen el kellett mennünk. Egy osztályban neveztünk, mert tapasztalat nélkül nem akartunk egyszerre mindent, meg úgyis csak ismerkedni mentünk. Legalábbis ez volt az eredeti terv.
A speciál show azt jelenti, hogy csak egy fajta egyedei vesznek részt rajta, és az itt elért eredmények - ha jól tudom - több pontot is érnek a virtuális tabellán. Ezen kívül még van egy csomó fajta verseny pl. engedelmességi -itt azt hiszem 10-ből 11-ikek lennénk- , ügyességi, terelő stb.

A verseny napja előtt elvittük őfelségét kozmetikushoz. Kő profi csapattal álltunk szemben, oltási könyv nélkül be sem jutottunk. A pénzünkért alma illatú lett a kutyánk, száját frissítővel fújták be. Hiába említettük, hogy ez tök fölösleges, másnap este már pocsolyában fog fetrengeni ahogy ismerjük, ez benne volt az alapcsomagban a kefélés-fürdetés mellett. Hát jó.

Másnap reggel ha jól emlékszem háromszor indultunk el. Először csak úgy. Aztán vissza kellett mennem a parkolóból vízért, majd az autópályáról, mert otthon felejtettük a papírokat. :)
Szerencsére korán indultunk, és korán is érkeztünk.

A látvány, ami elénk tárult nagyon érdekes volt. Kutyatulajdonosok elegáns kosztümben, öltönyben, kutyáik kozmetikus-állványon kefélve, bodorítva stb. Rajtunk kiránduló nadrág, póló, edzőcipő, Grófot megfésültük és kész. Magát a rendezvényt egy nagy réten tartották, kb. 4 nagy ringgel, mert a speciál egy háromnapos nagy show része volt.
A többi leós nagyon kedvesen fogadott minket, elláttak jó tanáccsal, simivel, jutalomfalattal - ez utóbbiakkal a kutyánkat. Rávettek minket, hogy nevezzük Grófot a "kis" házi versenyükre, a Sieger-showra. Naná, hogy neveztünk, pedig akkor még azt sem tudtuk, hogy ez miből áll.

Aztán szépen sorra kerültünk mi is Gróffal. Mivel korcsoportjában a kanokat csak egyedül engedték be a ringbe, nehogy beinduljon a haccacáré, hát egyedül szaladtunk körbe-körbe a bíró előtt. Aztán szólt, hogy álljak félre, én félreálltam, mindenki elkezdett tapsolni, és kiderült, hogy nyertünk. Aztán mehettünk a következő körbe. Eddig nekem nem volt világos, hogy ha egy kategóriát megnyerünk, akkor megyünk a következőbe. Hát megnyertük, aztán az azutánit is, és az azutánit is, és eljutottunk a fajtagyőztes kategóriáig, azaz aznap Gróf volt a legszebb, legügyesebb (nem egészen a legengedelmesebb) leonbergi az összes induló között.

Az első kör utáni örömködés

A Best of Breed - fajtagyőztes - kategória indulói. Gróf természetesen itt is ül.

A délutáni Sieger-show-n  a kutyák legapróbb részleteit pontozták külön-külön, majd az összesítés után hirdették ki az eredményt. Szerencsénkre az engedelmesség itt sem volt fő bírálati szempont, mert ugyan ezt is megnyertük, de közben Grófnak sürgős haverkodni valója akadt egy pudlival a ringen kívül. :) Hiába na, gyönyörű a kutyánk. :)

A Sieger-shown a lány győztessel közösen. Középen a bíró, jó fej volt. :)

Iszonyú fáradtan, porosan indultunk haza hét kisebb-nagyobb rozettával, ajándékkal felpakolva. Mire hazaértünk konstatáltuk, hogy úgy leégtünk a napon, mint két főtt rák. Este fájt mindenünk, de mégis nagyon boldogok és büszkék voltunk a kutyánkra.

Az első kutya show-nk eredményei. :)

Valamilyen hihetetlen csoda folytán ezen a kirándulásunkon sütött a nap, kellemes volt a hőmérséklet. Ez a park Torontótól keletre van, egy, az Ontario-tóba nyúló félszigeten. Igazából maga a félsziget. A belépő, ha jól emlékszem 17 dollár volt összesen, és ez magába foglalta a parkolást, és az egész napi ottlétet.

Bővebb info: http://www.ontarioparks.com/english/pres.html

Amikor megérkeztünk, kaptunk egy térképet, amin több sétaútvonal, strand, piknikező terület is fel volt tüntetve. A strandok voltak legelöl, szépen egymás mellett három is. Homokos, tiszta. Szerencsére még messze volt a strandszezon, így Gróf is hatalmasat tudott pancsolni, úszni, ágakat menteni.

Kiválasztottuk az egyik leghosszabb útvonalat, és nekivágtunk. Nagyon jól ki volt táblázva végig, esélyünk sem volt eltévedni. Ahogy észrevettük, itt mindent a természetre bíznak, nem szabályoznak semmit. Na jó, talán ami veszélyes a túrázókra nézve, azt eltávolítják, de ha már rádőlt az ösvényre, akkor bizony nekünk kell átbújni, -mászni alatta. Sok helyen mocsarakba botlottunk, de fapalló vezet ezeken végig. Akkora páfrányok között sétáltunk, hogy egyik-másik nálam is magasabb volt. A kutya el is tűnt volna, ha nincs pórázon. Egyetlen negatívumként talán a szúnyogok százait említhetném. Gróf hathatós segítségével azok a példányok is tudomást vettek rólunk, akik jó 10 méterre a csapástól szenderegtek békésen valamilyen levélen.

A kiválasztott nyomon haladva elértük a félsziget csücskét, ahol egy világító torony is áll. A kirakott tájékoztató szerint a félsziget által közrefogott öböl rendkívül veszélyes volt az 1900-as évek elejéig a szél és a párás levegő, ködök miatt. Több hajó is elsüllyedt, vagy örökre eltűnt a habokban. Sőt, több vitorlást is említ, amit lehorgonyozva vitt ki a szél a nyílt vizekre.

Visszafelé is érdekes volt az utunk. Találkoztunk egy bűzös borzzal, láttunk sokféle gombát, és gyönyörű képeket készítettünk a strandon is.

Kanada, és Ontario-állam tele van ilyen állami parkokkal. Bármerre elindulhat az ember Torontóból, biztos, hogy talál magának egyet. A legtöbb rendelkezik kempinggel, stranddal, ahol - meghatározott feltételek mellett - kutyát is be lehet vinni. Z-vel meg is beszéltük, hogy a nyáron biztos, hogy útba ejtünk egyet-egyet pár éjszakára. A sátor már meg van. :)

Hála a sokféle nációnak Torontóban, akik hozták magukkal a konyhaművészetüket is, szinte nincs olyan étel, amit ne lehetne megkapni. Na jó, Túró Rudi és krémes nincs, de azon kívül majdnem minden van. A múlt szombaton hosszú szünet után kijutottam végre a világ legjobb piacára (a National Geographic alapján), és olyasmit találtam az őstermelői épületben, amit még az életemben nem láttam.

Először a torontói piacozásról írnék. Először is, nincs túl sok belőle, aztán nincs is mindegyik nyitva az év bármely szakában. Kettőről tudok az Észak-keleti városrészben. Az egyik kocsi nélkül nehezen megközelíthető, illetve el nem tudom képzelni, hogy megpakolt cekkerrel több, mint másfél kilométert gyalogoljak egy parkban, hogy aztán még két átszállással hazaérjek. A másik pedig a belvárosban van, kb. 1 órás buszozás, metrózás után, de hatalmas. Ez pedig a St Lawrence Market. Két épületéből az egyikben csak az őstermelők tanyáznak, helyi, illetve a távoli otthonából hozott receptek alapján készített, válogatott finomságokkal: sajtok, méz, húsfélék, húskészítmények, pékáruk, sütemények (itt a pitére kell gondolni, de abból is vagy százfélére), zöldségek, gyümölcsök, fűszerek, virágok.Otthon - Budapesten-, egy-két piacon lehet kóstolni, főleg a Szimplában, de itt olyan körítést rittyentenek hozzá, hogy csak ámultam. A saját húskészítményéből otthon  pitét süt a hentes(né), amit másnap a húsok mellett kínálnak. Sajtot szintén. Imádom.

A fő épületben pedig a világ minden tájáról érkezett finomságok várják a vásárlókat. Szívem csücske a középen elhelyezkedő konyhafelszerelési bolt. Itt találtam ugyanis több hónap keresgélés után tartókat a lágytojáshoz. :)
 A hentes pultokban nyers, de pácolt húsok közül is lehet válogatni, és ami még különlegesebb, hogy van borbolt. Itt elég szigorúan veszik az alkohol árusítását, speciális engedély szükséges hozzá.

És hát amit találtam az a fiddlehead, azaz a struccpáfrány még összetekeredett, friss hajtása. Életemben nem láttam vagy hallottam róla, így hát vettem. Vajon megpároltam, és fantasztikus körete volt a csirke barbecue-nak. Az íze egy kicsit zöldbab és spárga keveréke. Nagyon finom. 

Frissen:

Előkészítve:

És némi spárgával vajon megpárolva a grillhús mellé :)

Itt a tavasz, mindenki élvezi a napsütést, pezseg az élet, virágoznak a fák, a madarak majd leesnek a fákról a nagy fütyüléstől, csiripeléstől. A helyi ismerőseink gratulálnak, hogy túléltük az első kanadai telünket. Esténként egyre később indulunk kutyát sétáltatni, egyre messzebb merészkedünk, és egyre több állattal találkozunk.

Kezdem a kardinális pinttyel. Ő riadt fel legelőször a télből. Március vége felé egy piros kismadárra lettünk figyelmesek, aki olyan trillákkal ébresztett minket, amilyet még életemben nem hallottam. Azóta is rendületlenül énekel, a nap bármely szakában. Körülbelül rigó nagyságú, rikító piros madár, a fején fekete maszkkal és punk frizurával. A tojó természetesen szolidabb színekben pompázik. Próbáltam róla képet készíteni, ez sikerült:

Hogy a madaraknál maradjunk, jöjjenek a kanadai ludak. Nagyobb rajokat már ősszel is láttam, de akkor azt hittem, hogy átvonulóban vannak. Áprilisban kiderült, hogy nem. Láttunk persze, hangosan gágogó csapatokat vonulni, nem egyet, de bizony vannak, akiknek Toronto külvárosa volt a végállomás. Az utcánkban is lakik egy, vagy egy pár. Csak egyet látunk reggelente, szinte mindig ugyanott, és nem tágít akkor sem, ha egy-egy autó beáll a parkolóba, ahol halkan lépdelve legelészik. Grófot ugyan nem kedveli, de akkor is marad. Fogalmam sincs, hogy van-e párja, vagy nincs. Néha ellepik a bevásárlóközpontok parkolóit, vagy egy-egy forgalmas útkereszteződés kicsi zöld területét, esetleg a munkahelyem épületéről bámészkodnak lefelé. Mindenesetre elég vicces, amikor például az óriásplakátok szélén álldogálnak, ahogy nálunk ez a galamboknál szokás.

Update a ludakhoz: megszülettek a kislibák, négyet láttam egy kórház parkolójában. :)

Vannak sólymok is. Egy pár. Reggelente riogatják a helyi galambokat, kisebb madarakat a házunk tetejéről, de látom őket néha el-el húzni, körözni a focipálya felett is. Fenséges nyugalmukban semmi sem zavarja meg őket.

A mellettünk lévő kis - a szél, plusz a közeli fedetlen tároló miatt meglehetősen szemetes -, parkban lakó mormotával még csak Z találkozott élőben, viszont egy kertben lakó egyeddel meg csak én. Csináltam róla képet, ami eléggé távoli, és mozgásban lévő valami, így hát lehet, hogy nem is mormota. Ím a sztárfotó (a középen látható barna valamit kellene felismerni):

Rengeteg a nyúl. Számomra kicsit félnótásnak tűnnek - már bocsánat -, mert a menekülési taktikájukat valahogy nem látom át. Megbújnak, igazából sem én, sem Gróf nem veszi őket észre, aztán kilőnek, futnak vagy 20 métert a nyílt terepen, majd megállnak legelni. Ez nekem inkább tűnik figyelemfelkeltésnek, mint lapulásnak. Hála az égnek, a kutyámnak ha testészlelése nincs is, azzal azért tisztában van, hogy az életben nem éri utól a szaladó nyuszit, így nem is érdeklődik iránta.

A mókusok, és az ún. chipmunkok (nagyon rövid farkú, a hazai mókusoknál jóval kisebb, csíkos hátú, vöröses barna, és bizony meglehetősen domináns kis rágcsáló) annyira elterjedtek, mint a Keletinél a galambok. Láttam már házfalon felfelé kapaszkodó egyedet is. :) A mókusok színe a sötétbarna-feketétől egészen a halvány szürkéig terjed. Valószínűleg több fajról van szó, de nagy a kavarodás közöttük, ahogy elnézem. És lopnak. Nagyon. A téli madáretetőket próbálják mókusmentesíteni, de lehetetlennek tűnik.

A közelben lévő kis erdőben már több kutyás ismerősünk látott őzeket, és prérifarkasokat. Sőt, az egyik gazdi a házak között futott össze egy bátor példánnyal a reggeli sétáltatás alkalmával. A kutyája játszani szeretett volna az új "baráttal", míg a coyote támadó állást vett fel. Így inkább megvárták, míg elmegy. Azt hiszem, én is így tettem volna, ha egyáltalán felfogom, hogy mit is látok. :)

Aztán jöjjenek a kedvenceim, a mosómedvék. Az elsővel egy őszi sétán futottunk össze, már sötétedett, és hihetetlen lelki nyugalommal döcögött át előttünk. Gróf majd megőrült, az meg nyugodtan folytatta útját, egy röpke pillantás után. Itt nagyon nem kedvelik őket, kb. mint mi otthon a patkányokat. Tény, hogy nem egy felborított, kirámolt kuka írható a számlájukra, és ahol kint vannak a tárolók, ott biza lakattal-lánccal vannak lezárva az edények.
Következő találkozásunk tavasszal, fényes nappal, a beach egyik forgalmas sétányán, illetve, felette történt. Nem is eggyel, hanem rögtön kettővel. Igaz, NAGYON közel voltak egymáshoz, és RENDKÍVÜL el voltak foglalva. Először azt hittem, hogy egy medve ül a fán, aztán, mivel ez elég valószínűtlennek tűnt, az alaposabb vizsgálódás után ezt a képet tudtam készíteni:

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem falun, vidéken, vagy a város szélén élünk, hanem Toronto egyik külvárosában, mint mondjuk Rákospalota Budapesten, és nem kell órákat utaznunk egy-egy ilyen kép elkészítése miatt, hanem csak lemegyünk az utcára. Nagyon szeretem.

Update: Az eddig általam fel nem ismert, ám a környéken nagyon elterjedt két madárfaj : pirosvállú csiröge és a vörösvállú fényseregély.
Aztán az egyik gazditól ma megtudtuk, hogy pár éve még rengeteg róka is volt errefelé, de aztán jött valami vész, és eltűntek a ravaszdik. Azóta van Hawaii, dizsi, napfény a nyulaknak.

Régebben imádtam a horror műfaját, egyedül is képes voltam tök sötétben gubbasztani, és rettegni. Aztán lehet, hogy öregszem, de kezdek félni a félelemtől. Így leírva vicces, de mikor filmet választok, és attól félek, hogy félni fogok, na az tiszta para!

Ugyanakkor, a moziban, vagy otthon, amikor néztem ezeket a filmeket, akkor tudtam, hogy ez egy film, ami meghatározott díszletek között játszódik, ahol több tucatnyi ember dolgozik, fröcsög a művér, hatvanszor felvesznek egy sikítást, stb. Aztán megérkeztünk Kanadába.

Rá kellett döbbennem, hogy a filmben látott művi helyszín, az itt bizony a valóság. Itt az a tucat, ami nekem mondjuk a Carpenter-féle Köd kisvárosa, vagy a Cujo farmja. És utolért a végzetem. Mindent, értsd ezalatt, MINDENT horror színtérnek látok. Ha lemegyek a lakásból előjön A lift, ha kimegyünk a beachre ott a Cápa, ha elmegyünk vidékre, akkor Cujo, ha kicsit kirándulunk északra, ahol még ott a jég, meg a hó, akkor A dolog jut eszembe, amikor rosszul nyitom a kocsink ajtaját, és az visszaüt, akkor a Christine. És még sorolhatnám. Erdőbe már nem is megyek egyedül. :)

Abba pedig bele sem akarok gondolni, hogy mit éreztek mondjuk, az Atlantában élő emberek, amikor megnézték a Walking Dead azon részét, amikor bombázzák a városukat. Eddigi tudomásom szerint nem játszódik Torontóban horrorfilm, de ha igen, nem akarom megnézni.