Egy év. Eltelt. Ezalatt az egy év alatt meggyűlöltem és később szerelembe estem Kanadával.
Először rám zuhant a kultúrsokk. A sokféle náció, szokásaik, illatok, ízek, látványok, hangok, hangulatok kavalkádja, és úgy éreztem magam mintha egy tornádóban csücsülnék, és ahogy forog velem a világ, néha el-elkapok egy pillanatot, de még fel sem fogom, hogy mi az, és már pörgök is tovább. Egy káosz volt minden, és később már azt éreztem, hogy hiába próbálom magam összeszedni, nem megy. Mindent elfelejtettem (a mai napig :S), egy apró bacilus is levert a lábamról. Aztán jött a tél.
Eleinte még nagyon élveztem, aztán kezdett a hideg egy kicsit elég lenni, majd eljutottam arra a szintre, hogy minek keljek ki az ágyból, egyáltalán mi a fenét csinálunk mi itt? A családom, az összes barátom az óceán másik partján van, hiányzik az otthoni kenyér, a halászlé, a francia krémes. Megtörtént, hogy láttam egy repülőt, és elkezdtem bőgni, hogy miért nem ülök rajta, hazafelé. Iszonyú honvágyam volt, és utáltam mindenkit amiatt, hogy itt kell lennem. Egy angol kollégám pár mondata húzott ki ebből, amiért nagyon hálás vagyok neki, utólag is.
Aztán jött a tavasz, kisütött a nap, lett autónk, és el tudtuk hagyni Torontót. Két dologra jöttem rá: vidéken akarok élni, és Kanada gyönyörű! Aztán rádöbbentem még valamire. Hogy nem vagyok normális. Kanadában élek, nem otthon, én döntésem volt, akkor meg mi a fenének keresem Magyarországot itt, ha közben ezernyi-milliónyi felfedezni való dolog mellett megyek el duzzogva??? Soha a büdös életben nem fogom megtalálni itt az ottot. És láss csodát, elkezdtem élvezni Kanadát. (Igaz, ehhez külső segítséget kaptam a kanapészörfözés által, de ezt majd máskor mesélem el)
A piacon találtam finom kenyeret, felfedeztem a páfrányhajtást, találtam egy tuti cukrászdát. Lettek barátaink, a szomszédokkal jóban vagyunk, együtt is ünnepeltük a Canada-dayt. Aztán jött a nyaralásunk, ahol valami hihetetlenül hétköznapi, mégis különleges dolgok történtek velünk. Már maga a kemping a medvékkel, aztán kolibri, szalonnasütés, fagyizások, hatalmas vihar, defekt, az inuksuitok.
Ezeket itt tapasztaltuk meg, és ezek az akár szép, akár kevésbé szép emlékek innentől kezdve csakis Kanadához köthetőek számomra, sehova máshová. És most jön a mai bejegyzésem mondanivalója: Kanada bennem és általam szépült meg, és egy év kellett ahhoz, hogy olyannak fogadjam el, amilyen. (Legalábbis remélem.)
U.I. Múlt szombaton megkaptuk a jövő évi munkavállalási engedélyt, így egy újabb év vár itt ránk annak minden rondaságával és szépségével együtt. Jupijájé!
