zsuzsitorontoban

Már írtam az európai stílusú piacok iránti ínségemről. Itt ez a hatalmas megapolisz, és nevetséges a felhozatal. Nos, örömmel jelenthetem be: megtaláltuk A PIACOT! Igen, két év után, és kb. két órányi vezetésre az otthonunktól (autópályán ). YESSSSS. Csak szemléltetésképp, képzelje el a kedves budapesti, jó, ne a pesti, hanem mondjuk a szegedi olvasóm (már, ha van ilyen :)), hogy fogja a cekkerét, bevágja magát a kocsijába, és felvezet Pestre, A PIACRA.

Félreértés ne essék, eddig egyszer tettük meg ezt az utat kirándulásképp, és nem áll szándékunkban szombatonként ott lángosozni. Izé. Pitézni.

A piac elindítása, nevezetessé válása, a valaha itt letelepedett német emigránsoknak, azon belül is a mennonitáknak köszönhető. St. Jacobs a település neve, és a piacé is. A mennoniták egy anabaptista keresztény felekezet, és itt most meg is ragadnám az alkalmat, hogy a teológiai aspektust befejezzem.(elnézést előre is a vallástudósoktól!) Aki bővebben utána szeretne nézni, az látogasson el wikihez!

Világi nekifutással azt kell erről a közösségről tudni, hogy meglehetősen hasonlít életstílusuk az amishokéhoz. Tehát, nincs autó, nincs villany, se fogorvos. Iphone, meg tablet az meg aztán végképp. Bútoraikat, ruháikat maguknak készítik, még bőszen menő náluk a kovács mesterség. És ami számomra fontos: többek között földműveléssel keresik kenyerüket. Illetve az arra valót.

De ne tekeredjünk el az eredeti témától, vissza a piacra. Már többen ajánlották, nézzük meg, fantasztikus, hihetetlen, bámulatos stb. Blökit otthon hagytuk, így nem arra kellett ügyelni, hogy mit eszik, szagol, húz, pisil, lök, borít, taszajt, pacsizik össze, hanem egy kicsit mi is ténfereghettünk. Sőt, étterembe is mehettünk. Be. Nem terasz, -5 fokban. Nem, nem!

Az időjárás előrejelzés természetesen esőt, felhőket jósolt, de mit nekünk eső az észak-kelet angliai év  után!

Az első hihetetlen élmény a parkolóban ért minket. Ugyanis ez tárult a szemünk elé:

Aztán átmentünk az úttest másik oldalán lévő kirakodásba. Ott aztán volt minden, mi szem szájnak ingere. Ezerféle szezonális és egzotikus gyümölcs, zöldség. Húsáru, pékség, savanyúság, lekvár, méz a méhésszel és méheivel. Majdnem sírva fakadtam a gyönyörtől.Hozzá kell tennem, hogy a kofák 10% volt mennonita. Vagy mennonitának öltözött, élelmes eladó. A cél az éves sárgabarack befőzéshez való megszerzése volt. Jelentem sikerült. Vettünk még igazi, édes, lédús paradicsomot, mézédes őszibarackot. Ó és reszelt tormát. Igaz, nekem kicsit ecetesebb, mint ahogy szeretem, de a bácsi valódi mennonitának tűnt, így nem hagyhattuk ott.

A piac másik felében pedig felfedezhettük a giccsparádé legmagasabb fokozatát.  A Balti-tengerben talált borostyántól (!!!!!!!) kezdve a villogó műanyag rénszarvas fejig mindent megvehettünk volna. Ó, miért is nem egy teherautóval mentünk. :)

A parkolónk mellet pedig egy fantasztikus bolhapiacra bukkantunk. Körülbelül két órát eltöltöttünk bent. Gazdagabb is lettem egy igazi kosárral -itt nem divat, én pedig nagyon hiányoltam már-, valamint egy darálóval. De vehettünk volna tálalószekrényt, tekerős böszme nagy telefont, ősrégi karácsonyfa díszeket, mángorlót, és porcelánt hihetetlen mennyiségben.

Mire végeztünk a bolhapiacon, megjött az ígért eső. Bementünk a kisvárosba, és találtunk egy nagyon aranyos éttermet, valami hihetetlen 3D képekkel dekorálva. Na kérem, milyen nemzetiségű a hölgy, aki készíti? Hm? Magyar. Ennyi. Mindenhol ott vagyunk.

A kefekötő műhelye St. Jacobs főutcáján

"Az Erie-tó a világ tizedik legnagyobb felületű tava, amely az Amerikai Egyesült Államok és Kanada határán helyezkedik el. A Nagy-tavak öt tagja közt a legdélebbi fekvésű, a negyedik legnagyobb felületű, ugyanakkor a legsekélyebb, a legkisebb víztömegű és a legmelegebb" Írja a wikipédia, és maximálisan egyetértek vele.

Ugyanakkor szerény véleményem szerint egy naaaaaaaaaaaagy ipari tó. Már ha létezik ilyen fogalom. Ha nem, akkor most már igen.

Ok, eddig csupán háromszor jártunk arra, de az első (három) benyomás a legmaradandóbb, és nekünk ez jutott:

Először ősszel mentünk, egy, a partján található provinciális parkba, a Rock Point-ba. Gyönyörű naplementét, érdekes tájat, hosszú, homokos partot, túra útvonalakat, és fosszíliák lenyomatait ígérték. Az összes fotó kelet felől volt fényképezve. Naná, hiszen a keleti, nem is olyan messzi horizonton valami böszme nagy gyár/kikötői dokk/olajfinomító/akármi terpeszkedik fajintos kéményekkel. Következő élményünk a fosszíliákat betemető kb. két méter vastag kagylóhéj volt. Ugyanakkor aki bírja az indusztriál stílust, annak pöpec úticél. :) A lényeg,  hogy nekem kicsit nyomasztó volt, pláne, hogy a látványt tetézve, még egy hatalmas konténerszállító monstrum is átúszott előttünk, jól bent a vízben.

Az a fehér sáv a fák tövében milliónyi üres kagylóhéj

A rock point-i (remélem, helyesen írtam) híres fosszília (Grófé természetesen)

Másodszor szintén egy parkba mentünk, januárban, tehát a hó kb. térdig, de néhol combközépig ért. Gróf nagyon élvezte, hatalmasakat szökellve futott a hóban. Bírta is vagy öt percig azt a tempót. A nap szikrázóan sütött, hófödte fenyvesek, tisztára, mint egy giccses képeslap. A nagy hóban való séta megtette a hatását, egy idő után a kopasz fákba is beleharaptunk volna éhségünkben. Rájöttünk, hogy olyan másfél kilométerre van egy tóparti település. A szintkülönbség viszont megközelítőleg 30-40 méter volt, teljesen függőlegesen, így visszacaplattunk a kocsihoz, és autóval ereszkedtünk le.

A park, és réme

Nos, a település egy majdnem üres nyaralófalu volt. Nem keseredtünk el, a kocsiban még akadt egy-két hazai szaloncukor - ezer hála érte apósjelöltnek és anyunak!-, és gondoltuk, ha már itt vagyunk menjünk le a tóhoz. Ezek a képek ott készültek:

A nyaralók jobbra

A tó balra, szigorúan kelet felől fényképezve

Mint látható a víz fagyott, jeges szél fújt, és a nap is úgy gondolta aznapra, hogy eleget sütött, így eltakarta magát több millió felhővel. Az ebédünket pedig egy városi McDonald's szolgáltatta. Hja, kérem, ez ám az ámerikái lájfsztájl.

Harmadszorra pedig két hete mentünk a tóhoz. Eredetileg autóalkatrészért mentünk, de ha már arra jártunk, gondoltuk, adunk még egy esélyt a tónak. A park, amit Z nézett ki, focipálya nagyságú volt, HATALMAS pókhálókkal, és lakóikkal. A part közel volt: 100 méterrel alattunk, vaskerítéssel elválasztva a biztonságunk érdekében. Sebaj, kerestünk egy másikat. Mármint parkot. Ott meg hiányérzetem támadt -tudom, nekem semmi sem jó-:nem láttam A gyárat. Eltűnt. No para, volt viszont hullámzás, homokkal, mindennel, kutyás strand, ahol nem veheted le a pórázt. (Ússzál úgy, hogy pórázon tartasz egy 60 kilós, vízimádó kutyát, akinek fix ideája, hogy ki kell menteni a gazdit a tóból, aminek a legjobb módszere az, ha jól összekarmol!) Na jó, 200 méter séta után van egy tábla, ami pedig pont az ellenkezőjéről szól. Szóval, aki túljut az első 200 méteren, bejut a kutyaparadicsomba, és nem lesz szétkarmolva a háta úszás/pancsi közben. Wohoooooo! :)

Ennyit az Erie-tó borzalmairól. Összegezve: büdi, piszkos, gyáros, nagy a hajó forgalma, és még apad is.

És most jöjjenek a pozitívumok.

Aki a partvidékére belép, az belép Ontario hátsó kertjébe: gyümölcsösök, szőlészetek, borászatok, dohány földek, farmok az egyik oldalon, és bájos, tündéri nyaralófaluk/városok a másikon. És viccesen európai városnevekkel vannak ellátva. Cirka fél nap alatt átautóztunk Párizson, Londonon (folyója a Temze!!), Amszterdamon, Dorchesteren, Woodstockon, Delhin. Melbourne-t kihagytuk. Az már különben sem Európa.

Ha az ember letér az autópályáról, akkor egy rövid autókázással a nyár végén, telepakolhatja a fagyasztóját mindenféle jóval. Amerre mi mentünk, teljesen véletlenül (haha), egy borászat is volt. Na jó, hazudtam. Az igazat megvallva, már másodszorra kerestük fel őket, mert a rizlingjük az valami isteni!

Farmok egymástól barátságos távolságban, tetszetős, de korántsem hivalkodó házakkal. Hatalmas kukorica-, burgonya-, dohány-, és dísznövény(!) földek. Nem lehet nem szeretni őket. Nekem nagyon tetszett ez a vidék, és komolyan elgondolkodtunk azon, hogy egyszer, errefelé jó lenne letelepedni.

Hm, most hogy nézegettem ezeket a fényképeket, nem is tűnt olyan randának a tó. Menni kell még ide. Sokat. :)

Én rajongó lettem. Illetve még nem biztos. Amit eddig megértettem belőle, az tetszik. Nagyon. Nem egy szívbajos sportág az tuti, és mivel kb. 3-4 perc szünet van az igazi történések között, az ember úgy lemaradhat róla, miközben mondjuk azt ellenőrzi, hogy a hot-dogjából került-e valami a nadrágjára/pólójára/ezek kombinációjára, mint a sicc. Nekem többször is sikerült. Aztán, hogy a labda hol repül, csak a jó ég tudja, olyan kicsi. És gyors. RETTENTŐ gyors. Már, ha elütötték egyáltalán.

Az egész a munkámmal kezdődött. A tavaszi táborunk témáját kerestem négy, 8-10 éves fiú számára. Ők a sportot választották. Aztán képbe került a téli olimpia, nyári olimpia, majd a foci (az európai), aztán a hoki és a baseball. Ez utóbbiról annyit tudtam, hogy létezik a baseball-sapka. Aztjónapot. Elkezdtem hát olvasgatni, keresgélni országos szinten. Majd rájöttem, hogy van Torontónak is saját baseball csapata, a Blue Jays.( Arról egyelőre még fogalmam sincs, hogy hányadik helyen állnak, mert nem értem a pontozást. Sem.) Rádöbbentem, hogy itt élünk egy igazán sportos városban: saját hoki, kosárlabda, amerikai futball, futball, baseball csapata van, és még egyetlen egy meccset sem néztünk meg.

Pikk-pakk találtam a neten egész olcsón jegyet, amit ki is nyomtathattam magunknak. Később megtudtam, hogy az 2014-es szezonnyitó első meccsére kaparintottam jegyet a New York Yankees ellen, és micsoda mákunk van, hiszen 50 ezer emberrel leszek együtt, és ez egy hihetetlen élmény lesz. Na, itt bizonytalanodtam el először. 50 000 EMBER? Egy épületben a város közepén? Kezdhettünk tanakodni, hogy kocsi vagy busz-metró, egy vagy két óra menetidő, együnk ott, vagy utána stb. A meccs péntekre esett, és én szombaton dolgozom. Ez most még gyerekes nyafogásnak tűnhet, de mindjárt részletezem, hogy miért nem az.

A meccs napján esett az eső. Naná. Jó hír, hogy a stadion tetejét be lehet csukni, és erősen reméltem,  hogy ezt meg is tették. A buszos-metrós megközelítést választottuk, bevállalva a bő egy órás utat. A hihetetlen az volt számomra, hogy már az utunk kezdetétől együtt utaztunk Blue Jays drukkerekkel, akik tetőtől-talpig királykékben feszítettek. Nem nagyon tudtuk, hogy a metrótól hogyan jutunk a legrövidebb úton a stadionba, de ennyi törzsdrukker között csak nem tévedünk el. A Union állomástól kék folyamként hömpölygött a tömeg egy fedett folyosón majdnem a mi bejáratunkig. Már itt szuper volt a hangulat. Nem volt hőbörgés, meg üvöltözés, mint otthon egy Fradi-akármi meccs alkalmával. A kukák is a helyükön maradtak. Igaz, rendőri biztosítás volt végig, de nem egy drukker- hat rendőr arányban.

Bejutás után azonnal a kezünkbe nyomtak egy kis törölköző szerűséget, csapatunk nevével. Zsebre vágtuk, és megkerestük az ajándék boltot. Mert nem meccs a meccs Blue Jays póló, sapi, akármi nélkül. Zavarba ejtő volt a választék a női felsők között, mind fazonban, mind színben, mintában. Ugyanez a sapkákban. Amikor áll az ember lánya egy fal előtt, és azon különböző fazonú baseball sapkákra bambul buta szemmel. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ezekből több fajta szabás van. De igen! A bolt miatt majdnem lekéstük a nyitó ceremóniát.

A kakasülőn volt a helyünk, de nem bántuk. Ráláttunk a pályára, a hatalmas szektorokra, egy giga-mega kijelzőre, a VIP páholyokra, mindenre. Közben megúsztuk a reflektorok vakító fényét. A probléma a büfé messzesége volt mindössze.

Éppen hogy csak elhelyezkedtünk, és kezdődött a hancúr. Először az ellenfél csapata jött fel a pályára - hatalmas fújolás közepette-, majd a torontóiak, aztán egy hatalmas, összetekert kanadai zászlót hoztak be kb. százan a kanadai hadsereg katonái, amit miután kitekertek belepte a játékteret. Aztán pár téli olimpiai bajnok is megjelent -meg ne kérdezzétek, hogy kik-, és felhangzott először az amerikai, majd a kanadai himnusz. A kanadai himnusz felét angolul a másik felét franciául énekelték, ami nagyon meglepett először, de aztán rájöttem, hogy ez a normális. Két nép, két nyelv, egy ország.

A két csapat: fehér-kékben a helyiek, szürkében a Yankees játékosai

Nem fogok belemenni a baseball szabályaiba, mert hihetetlenül bonyolult, sok, és rengeteg a kivételes eset, és ráadásul a felét sem értem. Akit érdekel, az alapokat itt elolvashatja: http://hu.wikipedia.org/wiki/Baseball. Mindenesetre két hazafutást felfogtam, ugyanígy pár játékos kiesését is, de bizony sokszor volt, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit látok a kijelzőn, vagy hová sétál az egyik játékos, míg a másik rohan stb.

A csapatok játékosai a lent látható sorrendben jönnek fel ütni egyenként. Egy inning-ben mindkét csapat sorra kerül.

A játékidő 9 menetre, ún. inning-re tagolódik. A meccs este hétkor kezdődött, mi olyan tíz után jöttünk el, és akkor tartottak a negyedik inning felénél. Igaz, utána már nem is változott a helyzet, a Blue Jays-t a Yankees elverte aznap. De egy forduló - remélem jól mondom- nem egy meccs, hanem több, amit egy hétvége alatt játszanak le, így szombaton már a BJs nyert. Meg vasárnap is. :)

Támad a Yankees (azaz ütni készül)

A hangulat jó volt, de valahogy mégis csendes. Nem volt őrjöngés, igaz ez magából a baseball meccs ritmusából adódik. Itt nincsenek nagy hajrák, előre látható események, ami felfokozza a szurkolók kedélyét. Természetesen, egy hazafutás mindig nagy tapsolás, törölköző-rongyi pörgetés közepette történik, de ennyi. Így aztán van lehetőség enni, inni, fotózkodni. És igen, nagy kosarakkal a fejükön jönnek a popcorn-, fagyi-, rágcsa árusok, fel-felnéz egy-egy eü önkéntes. A kamera pásztázza a népet, és akkor mehet az integetés, tánci-tánci. Sőt, kisorsoltak egy autót is, öt spontán összefogdosott játékos között. Mekkora, eljössz egy meccsre, hazamész egy új verdával. :) Na jó, nem ez az általános. Ami viszont nagyon tetszett, hogy ez tényleg egy családi program. Anyu, apu, gyerekek, nagyszülők. Kerekesszékesek. Fiatalok, idősek. Láttam kisgyerekeket aludni fülvédővel. De süvöltve szurkolni is. Ha egy-két szurkoló hangosabb volt a kelleténél, azonnal többen leállították őket. Nem volt feltűnő az az ötven ezer ember együtt, nem volt tömegnyomor, sem idegeskedés. És ez jó volt. Nagyon.

Éjfél körül kerültünk aznap este ágyba, de valami hihetetlen élménnyel gazdagodtunk. (Meg két fahéjas tekerccsel hazafelé). Motoszkál a fejemben, hogy megint kellene menni. És tovább tanulmányozni a szabályokat.

Elnézést a nagy szünetért! Több ok is van/volt: intézzük az állandó tartózkodási engedélyt és az biza nem egy pár perces sétagalopp, valamint a tél. Sötét, hosszú, hideg, ELÉG! Közeleg a tavasz, elvileg itt van a sarkon. Csak jönne már egy picit gyorsabban! Mindenesetre február 19-én, az idén először meghallottam a kardinális pinty dalát, és azóta is szakadatlan fütyül. Ami csakis jót jelenthet. Néha egész napos hóesésekkel megfűszerezve.

Gróf közben betöltötte a harmadik életévét. Belépett a fiatal felnőttek világába. Kedélyesen turkál az olvadó hóból előbukkanó ételmaradékok között a fiatal felnőttség tudatával. Nyammogja a kidobott, fűszeres főtt rizst, amit ha én főzök neki, akkor szétlefetyeli, de úgy, hogy még a hajamba is kerül belőle, majd sértetten rám néz EZ MINDEN? kérdéssel a szemében. Nyilván. Ha séta közben akad valami finom falat - fent említett rizs (én nem tudom, ki és miért hajigálja el a főtt rizsét), szottyos kenyér, félig rágott alma, csontok stb.- , akkor a gazdinak résen kell lennie. Jelenet a következő:

Gróf szagot kap, odamegy. Ha szerencsém van, akkor emlékszem, hogy már tegnap is volt ott valami, így azonnal rá szólok, hogy NEM! Ha nincs szerencsém, akkor valami újdonság került az étlapra. Szóval Gróf szagot kap, és megy. Majd szagol, majd elkezd valami hihetetlen sebességgel zabálni, mert tudja, hogy ez tilos. Gazdi ekkor már süvölt, hogy FÚJ, ELÉG! Gróf ekkor felpislant, hogy még kellő távolságban vagyok-e, és ráhajráz a zabálásra. Gazdi fut, közeledik, egyre artikulálatlanabbul üvöltve. Már csak pár méter, ekkor ő még teleszedi a pofáját, és menekülőre fogja. Na nem messzire, hiszen ki az a hülye, aki ott hagyja a terített asztalt? Mikor már a hangerő a tetőfokára hágott, és látja, hogy gazdi agyvérzés-szívroham közelébe érkezett, akkor - csak hogy bizonyítsa felsőbbrendűségét -kiköp pár szemet, egy "hát nem is tudom, mit izgatod magad ennyire, tessék, ehetsz belőle te is" tekintettel. Aztán megvárja míg lenyugszik a gazdi, hagy pár üzenetet a többieknek, majd újra az asztal felé kanyarodik. Mert hiszen milyen rég is járt már arra. Csak szemezgetni. Gazdi itt már annyira résen van, hogy szinte versenyt fut a falatig a kutyájával, hogy aki előbb ér oda, az szerzi meg a zsákmányt.

Otthoni étkezések, főleg az esti, sokkal meghittebben zajlanak. Gróf biológiai órája percre pontosan működik. Feljövünk, egy óra pihenés, majd vacsi/reggeli. Nos, az egy óra elteltét svájci órákat megszégyenítő pontossággal jelzi. Mit jelzi! Konkrétan leül elém, beleteszi fejét az ölembe akármit is csinálok. Ha aljas, lusta, alávaló gazdi vagyok, és nem veszem a jelzéseit, akkor bekeményít. Lefekszik, olyan pózban,  hogy ha feltekintek a tevékenységemből, akkor lássam az éhező szemeit, a testét, amit éppen elhagy az élet utolsó szikrája. És néz. Néz. Majd megmoccan. Na, nem akarja a maradék energiáját holmi helyváltoztatásra elpazarolni, csak hogy lássam, hogy ő ott halódik. Plusz szuszog is egyet. Hangosan. Aztán folytatja A NÉZÉST. Ekkor már nincs mit tenni, meg kell őt etetni, ami igazából nekem egy kegy tőle.

Ugyanakkor rendkívül kedves, és tisztelettudó egy eb. Vacsora után kihabzsolja a vizes tálat. Iszik. Ezt tanúsítja a kb.10 centi hosszú, cipőfűzőként lelógó nyál-víz keverék a szája sarkában, a fél medencényi víz a mellkasán, lábán, fülén, fejtetőjén. Ha ezzel végzett, akkor jön, és megköszöni a vacsoráját. Újfent ölbe helyezett fejjel. Hát hogy máshogy?! Egészen addig marad ebben a pózban, míg az alma (mert anélkül nem fejeződhet be az esti étkezés) és a víz habzsolásától kialakult gázok -irdatlan mennyiség- el nem távoznak testéből. A száján keresztül. Az ölünkben. IMÁDJUK!

Van egy kutyánk. AKi családtag. Velünk van jóban-rosszban. Felelős vagyok érte. Vannak korlátok, de amit tudunk biztosítunk számára. Mint például a kötelező orvosi vizsgálatok, ellenőrzések. Napi kétszeri, többszöri, vagy egész napos programok, kutyapark, séta, tanulás. Étel, ital. Idő, energia, érzelem. Programjainkat úgy szervezzük, hogy annak kutyánk is aktív részese. Kirándulni, nyaralni vele megyünk, nem nélküle. Igaz, így le kell mondanunk bizonyos dolgokról, de sokkal többet kapunk vissza (evezni egy kutyával, micsoda élmény :) ).

Ő egy leonbergi. Vannak a fajra valló sajátosságai mind viselkedésben, mind kinézetben. De mégsem tudom rá azt mondani, hogy olyan, mint a többi leó. Nem. Egyénisége van, mint nekünk embereknek. És hiszem, hogy minden kutyának igenis, saját személyisége, csak rá jellemző tulajdonsága (is) van. Nem tudom azt mondani, hogy ő egy leó, aki kiválóan bánik a gyerekekkel, mert nem. Borogatja őket. Igaz, játékból, de akkor is fellöki őket. Ezért nagyon óvatosan megyünk gyerekek közelébe. Ugyanakkor egy konfliktus kerülő eb, pedig kan. Tökös kan.

Amikor eldöntöttük, hogy megosztjuk életünket egy kutyával, egy leóval, a mi leónkkal, akkor gondosan mérlegeltünk mindent. Vagy legalábbis próbáltuk. Kertes házban laktunk, tudtuk, Gróf kinti kutya lesz. Terveztük. Aztán a személyisége ezt mégsem tette lehetővé. Igaz, a körülmények is megváltoztak. Lakástípust (házból lakásba), országot, sőt kontinenst váltottunk. Tenyésztővel konzultáltunk, bátorított. Mióta Gróf velünk van egy fedél alatt sokkal kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb. Neki nem a napi több kilométeres séta kell, hanem a társaság.

Direkt egy alacsonyabb energiaszintű - hej, de szépen írtam le a bűn lustát :) - fajtát választottunk, mert mi sem futjuk le évente a maratonit.

Felelősek vagyunk érte. (Még) Nincs gyerekünk, de bízom benne, hogy lesz. De ő akkor is marad a családunk egyenrangú tagja. Mert az. Szeretjük, tiszteljük kutyaságát, leóságát, Grófságát, és gondoskodunk róla. (Gondolom mindenki emlékszik a Kis hercegben lévő párbeszédre)

Ezért vagyok képtelen ép ésszel felfogni, hogy amikor már hetek óta arról szól az összes média, hogy jön a Szilveszter (itt még Canada Day, Victoria Day) petárdázással, tűzijátékkal gazdag időszaka, a magukat felelősnek gondoló gazdik egészen egyszerűen megfeledkeznek ebükről. Nem mondom, hogy társukról, mert valakinek sajnos nem az. Csak egy hasznos háziállat, aminek meg van a helye a háztartásban. És kinti állat, mert hogy a domesztikáció évszázados, évezredes elve alapján nincs is benti állat. Kivéve talán az élősködőket. Igaz. Ugyanakkor a robbanások hangja, fénye nem évszázados, és napi szinten megszokott hatás. Amihez nem hogy az állatok, mi sem vagyunk hozzászokva. Nem bátorítok senkit, hogy csapja be a nappaliba Riskát, mert tehenem, tyúkom, disznóm sosem volt, most sincs. De igenis, a kutyámat, macskámat, madaramat magam mellé veszem, ha tudom, hogy egy rendkívül stresszes időszak következik számára. Vele vagyok, vagyunk, mert meg akarom óvni. Mert szeretem. Mert fontos számomra. Ugyanúgy, ahogy megteszem ezt embertársammal ha a szükség úgy hozza. De ne hozza!

Egyetlen egy éjszakáról van szó. Egyetlen egyről. Ahol én elférek, ott elfér a macskám, kutyám, akármim is. Vagy ha nem, akkor biza felveszem a kabátot, és veszem a fáradtságot, hogy kimenjek hozzá, és vele legyek. Rosszban is. Nem csak a jóban. Ettől leszek a felelős gazdája.

Szerintem.

Torontóban a Karácsony is teljesen más, mint amit otthon megszoktam. Talán Angliában láttam ehhez hasonlót, de nem ennyire furcsákat. (Vagy csak az idő szépíti meg az emlékeimet.) Mindenesetre lefotóztam pár karácsonyi díszt, tessék szemezgetni.

Kezdeném az ajtódíszekkel:

Jöjjön a kedvencem:

Ha meglátnék egy ilyet az ajtómon, legkevésbé sem a béke jutna eszembe...

És akkor a díszek:

Karibi bagoly

Ez valami molekula, vagy sejteken megtapadó vírusok

A boldogság kék dísze csingilingi-fityegőkkel

Tollas izé

Csengős magyal - rendkívül életszerű

Fekete-ezüst (és mellette arany) Noel (Karácsony) felirat, ha valaki nem tudná, hogy miért is van a karácsonyfa a lakás közepén

Fehér alapon vérpöttyökkel díszített, csingilingi-fityegős nem is tudom mi ez

Aranyborzalom

És most jöjjenek a kedvenceim. Előre is elnézést kérek mindenkitől, de nem tudtam ezeket kihagyni.

Tininindzsatörtlz.....de nini, ki figyel ott a sarokban...

...hát, ő, Dzsásztinbíber személyesen!

Plusz az elengedhetetlen zokni a kandallóra (már akinek van). Bíberzokni.

Ja, és a karácsonyfa csúcsára a szintén elengedhetetlen, vállrólindítható-gyertya angyal.

Utólag is mindenkinek békés, boldog karácsonyt kívánok!

Izgatottan készültünk a Karácsonyra, közeledett a befutó, a bejgli és a kalács elkészítésének ideje, a nagytakarítás finise. Mivel a téli szabadságunk is elkezdődött úgy gondoltam, hogy fantasztikusan haladunk, és 24-e délelőtt nem egy agyrém lesz, mint mindig. Aztán az lett, mint mindig.

22-én, vasárnap délelőtt az előző napok ónos-, és havas eső szakadásnak meglett az eredménye. Elment az áram. Előtte való éjjel még figyeltük a nappalinkból, hogy micsoda kékes villódzások vannak szerte a környéken. A transzformátorok voltak. Meg leszakadó ágak miatt el-elszakadó elektromos vezetékek robbanásai.

Az áram délelőtt fél tíz magasságában ment el. Kb. egy óra múlva a meleg víz helyett már csak hideg folyt, a hideg vizes csapból meg semmi. Aztán késő délután észrevettük, hogy a radiátorok sem melegítenek már. Úgy négy-öt óra hosszat még volt vészvilágítás a 14 szintes épület ablaktalan folyosóján, lépcsőházában, aztán már az sem. Az esti kutyasétáltatáshoz 12 emeletet csattogtunk le fejlámpa fényénél. Szórakoztató volt emberekkel találkozni a lépcsőház gyertya-, és elemlámpa fényes romantikájában.

Másnap délelőttre bejelentkeztünk kedves kolléganőm családjához egy meleg teára, zuhanyra, telefon feltöltésre a karácsonyi készülődés közepére. Ott megtudtuk, hogy több, mint egymillió torontói háztartás maradt áram - és ezáltal víz, fűtés- nélkül. A helyi elektromos művek dolgozói szakadatlan dolgoztak, de a folyamatosan leszakadó ágak miatt a teljes helyreállítást legkorábban december 25. estére ígérték. Na, az fasszentos, gondoltam.

Hazafelé beugrottunk a boltba a karácsonyi menühöz szükséges vörösbor beszerzéséhez, amit a ház gondnoka széles mosollyal a következő szavakkal kommentált: "ó bor, gyertyafény, micsoda romantikus este közeledik". Hja, -14 odakint, bent nincs fűtés, de inkább nem válaszoltam semmit. Mindenesetre bizakodóan álltam a menü készítéséhez, mert elvileg ugye, nem lesz áram addigra.

Aztán ahogy ettük a hideg ebédünket, eszünkbe jutott a teraszon álló fatüzelésű grillünk. Elmentünk szunyókálni, majd míg én lent voltam a kutyával, addig Z begyújtott a 12. emeleten. :) Mire felértünk már egy kannányi meleg víz várta, hogy meleg tea legyen belőle. A hálószobánk közben egy jégveremhez kezdett hasonlítani, és komolyan elkezdtünk töprengeni, hogy a következő éjszakát hol töltjük.
A grillen megmelegítettük a töltött káposztát, a meleg vízből a szomszédnak is jutott a mosogatás mellett. Kempingezés a 12-en, télen. Még vicces is lehet majd pár év múlva. Most még nem az. Nagyon nem.

Pár nappal az egész hancúr előtt megfáztam egy kicsit, így estére magamra húztam egy sapkát, és nyugovóra tértünk.

Tény, hogy a környék gyönyörű volt. A fákra ráfagyott jég milliónyi fényben tükröződött a napsütésben, és mintha nem is igazi, hanem üvegfák álltak volna az utcák mentén. Szépséges volt, és halálosan veszélyes. Szinte pár percenként hallatszódtak a letörő ágak szakadásai, fájdalmas súrlódásaik, ahogy csúsztak le, húzva magukkal a többi, még élni akaró gallyakat. Combnyi vastagságú ágak váltak le, öreg, terebélyes fák törtek ketté. Nagyon szomorú látvány.

A két éjszaka közepén többször is felriadtam, és feszülten figyeltem, hogy megy-e már a hűtő, látok-e valami fényt az ablakon beszűrődni. Aztán pontban éjfélkor arra ébredtem fel, hogy a wc-tartály elkezd megtelni. Kiugrottam az ágyból, és láttam, hogy villog az elektromos óra a konyhában, és beindult a hűtő is. Z-t ébresztettem, majd felkapcsoltam a terasz karácsonyi dekorációját (mint a legfontosabb teendő ilyenkor), és elégedetten visszaaludtam.

24-én reggel pedig kezdődött az ŐRÜLET. Bejglisütés a délutáni vendégségbe, takarítás, balhé -mert az kell ilyenkor- és minden egyéb ilyenkor szükséges tennivaló. Még jó, hogy kanadai szokás szerint már hetekkel ezelőtt feldíszítettük a fát, mert ha azt aznap kellett volna, akkor lehet, hogy csupasz fát nézegetünk másnap.

Életem első bejglije jól sikerült (igaz, a diós töltelék felét kifelejtettem), a vendégség szuper volt (olasz-indiai családnál, képzelhetitek), és meleg volt a lakás, amikor hazaértünk.
Ami viszont hihetetlen, hogy azóta többször is ellenőrzöm, hogy van-e áram, és aggódom, hogy újra elmegy. Nem tudom, hogy mikor fog ez az érzés megszűnni, de lehangoló számomra, hogy ennyire rá vagyunk szorulva egyféle szolgáltatásra. Senkinek sem kívánom ezt az érzést, és nagyon hálás vagyok azoknak, akik értünk dolgoztak szünet nélkül, hogy meleg, világos Karácsonyunk legyen.

Óóóóó, bárcsak maradtunk volna otthon, heverészve az ágyban!

Kétnapos versenyre neveztük Grófot. Első nap volt a provinciális, másnap az országos verseny, all breed, azaz mindenféle kutyák között. Zárt helyen. Meglehetősen nagy teher nehezedett a vállunkra, hiszen az előző versenyünkön mindent vittünk, így hát itt is teljesíteni kell(ett volna).

Előző nap, ahogy kell kozmetikushoz vittem őfelségét, amit úgy hálált meg, hogy lefejelt az év első hóesésében, azt hittem megint eltört az orrom. Recsegett-ropogott, vérzett,  a hóban fetrengtem, míg Gróf a frissen mosott, almaillatú bundájában ugrált, mint egy bakkecske. Imádja a havat. Engem, úgy látszik, kevésbé.

Szombaton kicsit feszülten indultunk el a város másik végébe, mert csak a vasárnapi nevezésről kaptunk visszaigazolást, ugyanakkor a katalógusban szerepeltünk. Érkezésünkkor teljesen új látvány tárult elénk. Rengeteg kutya egymás hegyén-hátán, ketrecben, kozmetikus asztalon, pödörítve, bodorítva, zselézve (!), lakkozva (!). Nagyon nagy volt a tömeg, és ezt ugye nem egyformán fogadta az a sok kutya. Volt aki ugatott, volt aki agresszív volt, Gróf egyszerűen csak mindenkit meg akart ismerni.

A versenyig volt még egy csomó időnk, így körbejártam a három csarnokot, és találkoztam egy fehér pulival. A gazdája, egy idős hölgy épp itatta, és lehajoltam hozzá,  hogy szemügyre vegyem a kis hungarikumot. Arra lettem figyelmes, hogy a ketrecére "Magdus" van felírva. Kérdeztem a hölgytől, hogy ki az a Magdus. Hát a kutya. Aztán beszélgettünk, és mondtam, hogy én is magyar vagyok, nem csak a kutyája. Húúú, nagyon megörült, és rögtön egy másik, addig számomra eldugott ketrechez vitt, hogy ugyan beszéljek már ehhez a négy hónapos kölyök pulihoz, mert nemrég érkezett Magyarországról, és még nem nagyon érti az angolt. Olyan élményben volt részem, hogy majdnem elsírtam magam: a magyar szóra a kis puli azonnal felfigyelt, és úgy is maradt. Én meg csak beszéltem hozzá. Aztán, amikor felálltam, rögtön morgott, acsarkodott a ketrecen keresztül. Nem biztos, hogy ez a pulivér, de eddig szinte csak ilyen kis magát komolyan vevő pulival találkoztam.

Aztán eljött a mi időnk, de nem éreztem ugyanazt a magabiztosságot, amit nyáron. A póráz is új volt, vágta a kezem. Bementünk a ringbe, ahol Gróf azonnal leült (1. hibapont), aztán intett a bíró, hogy indulás. Na, itt jöttek a gondok. Amit addig nem is figyeltem, hogy bizony csúszik a kövezet futás közben. A második körben Grófnak elege lett: szépen lefeküdt a kanyarban, és az istennek sem akart felállni még egyszer. A mögöttünk lévők is megtorpantak még feltűnőbbé téve Gróf hibáját és az én szerencsétlenkedésem. A poén az volt, hogy a bíró ennek ellenére még mindig hajlott ebünk szépsége felé, de aztán bekeményített, és aznap senkinek sem adott első helyezést. Egy leonbergi sem kapott díjat. Vagy a viselkedés - hajrá, Gróf!-, vagy egy elszíneződött fog, vagy némi túlsúly volt a kifogás.

Másnap jó sokat gyakoroltuk a gumiszőnyegen maradást a ringben, de szemünk fénye inkább kiugrott a ringből. Mert miért is ne. Ezt még a verseny előtt. Aztán jött a feketeleves. A bíró előtt mást sem csinált csak ült, vagy ráugrott az előtte lévő kutyára. Vagy játszott. Vagy bármi, amit nem szabad. Lett volna esélyünk, tényleg, mert gyönyörű egy dög, de egy dög. A bíró, a többi kutyatulaj is drukkolt nekünk, de Gróf inkább rosszalkodott. Még egy stáb is, csak miatta forgatott, sőt, interjúvolta meg Zolit. De a mi dögünk nem akart együttműködni. Elege volt, melege volt, és annyi, de annyi új pajti volt itt (igaz, túl szagosak, tupírozottak, de akkor is, új pajtik), hogy miért is figyelne ő ránk.

Csalódottan ültünk kocsiba hazafelé, de tanultunk is valamit. Keményen készülni kell egy versenyre, gyakorolni, engedelmességre nevelni még inkább, mint a hétköznapokon. És a felvezető hangulata, tudása sem mellékes. Tény, hogy fáradt voltam, és én is szívesebben maradtam volna otthon, mint hogy rohangáljak körbe-körbe aznap. De majd a következő versenyen. Remélem.

Észak-Amerikában (USA, Kanada) a gazdag termést, a betakarítás végét Hálaadással ünneplik meg. (Bővebb info:  http://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A1laad%C3%A1s ) Ahogy tapasztaltuk, inkább családi körben ülik meg, mint nagy banzájok közepette. A hagyományos menü része a pulyka - töltve vagy csak sütve -, különböző köretek, áfonyaszósz és sütőtökös pite. Mivel kollégáim nagyobb része nem torontói - vagy nem is kanadai - viszont itt ragadtak, és már nagyon meg szerettem volna kóstolni a Hálaadás napi menüt, egyik kolléganőmmel kitaláltuk,  hogy osztozzunk a költségeken, a böszme nagy pulykán, és költsük el együtt a vacsorát.

Magamra vállaltam a házigazda, és a pulyka sütés feladatát. Az első akadály, amivel szembesültem, a pulyka mérete volt. A leendő vendégek nem igazán értették meg, hogy nagyon fontos tudnom, mégis hányan jönnek, mert nem kívánok sem jövő Húsvétkor is pulykát enni, sem pedig méricskélni az adagokat az asztalnál.
Hosszas egyeztetés után egy kb. hat kilós pulykát kellett találnom egy nappal az ünneplésünk előtt. Az elképzelés nem volt rossz, de az első szupermarketben csak 9-10 kilós szörnyeket találtam. (Nem is tudtam volna mibe tenni). Átmentem egy másikba, ahol szerencsére volt megfelelő méretben, teljesen becsomagolva, így akár egy kugligolyót is vehettem volna. Mindegy, hazaértem, és már nem is tettem be a hűtőbe, hogy másnapra kiengedjen.

Na, itt követtem el az első hibát. :) Egy éjszaka, plusz fél nap leforgása alatt kívülről ugyan kiolvadt, de az aprólékot tartalmazó kis zacskó makacsul kapaszkodott a bordákhoz belülről, és még a kezem sem fért be a hasüregbe a fagyott mellkason keresztül. Gyors megoldásként kifertőtlenítettük a mosogatót, és forró ülőfürdőt rittyentettünk a bébinek zuhannyal kombinálva. Így már ment minden, mint a karikacsapás. Aztán elérkeztünk "az inak sülés közbeni csontosodását megelőzhetjük, ha kihúzzuk azokat" részhez. Ahhha. Hát próbáltam először puszta két ujjal. Aztán csipesszel, majd jött Z szerszámkészletéből a harapófogó, csúszásgátló papírtörlővel kombinálva. Miután ezzel a röpke fél órás tevékenységgel is elkészültünk mehetett bele a töltelék (máj, zsömle, alma, fűszerek), bevajaztam alul-felül, hagymakarikákkal, szalonnával kidekoráltam, duplán alufóliába csomagoltam, és ment a sütőbe.

Cirka 6 órára. :)

Később nekiálltam az áfonyaszósznak. Az itt honos, és nagyon népszerű vörös áfonyára kell gondolni ilyenkor. Életemben nem ettem vagy vettem nyers, friss áfonyát eddig, és most is, mielőtt elkezdtem volna vele dolgozni, gondoltam félbevágok egyet, és megkóstolom. A magok aprók, és valahogy úgy helyezkednek el, mint a szőlőszemben, de sokkal kisebbek. Az íze.....te jó ég......RETTENTŐEN savanyú. Minden, amit áfonyásat ettem, édes volt, ettől meg majdnem összetapadt a szám meg a nyelvem.
A recept rendkívül egyszerű volt: meg kell mosni, cukorral, vízzel feltenni, kell bele szegfűbors, fahéj és főzni, míg félig lekvárszerű nem lesz. 15 perc alatt elkészült.

A vendégek lassan jöttek, és lett burgonyapüré, evőeszköz -ez még mindig hiányos nálunk :) - gravy-szósz, ami, ha jól sejtem, magyarul barna szósz, de nem vagyok benne biztos. (Az angolszász konyhában rendkívül népszerű.) Sajnos betegség miatt a sütőtökös pite elmaradt. A pulykát még egy kis mézes-szójaszószos keverékkel megkenve pirosra sütöttem, és kész is volt a Hálaadás napi menü. Mindenki jól érezte magát, és ízlett nekik a pulyka is.

Három nap alatt fogyott el, így most nem akarok pulykát sütni, főzni, enni egy darabig.

Még ifjan, sületlenül.

Ez így a címben leírva borzalmas. :) Couchsurfing az igazi neve, és a nyár elején belevágtunk. Egyrészt van egy ruhaszárításra használt kis háló, másrészt gyakorlom az angolt, harmadrészt pedig megismerkedhetünk egy csomó érdekes emberrel, szokással, netán étellel is.

Kezdők kedvéért a couchsurfing egy közösség, aminek tagjai járkálnak a nagyvilágban, és megalszanak azoknál a tagoknál, akik elfogadják a kérelmüket. Az elfogadás alapja a szimpátia, valamint a profil, és ha van, akkor a referencia az előző befogadóktól. Ugyanakkor az utazó is értékeli a házigazdát, és ez így van jól. A közösségbe bárki beléphet, teljesen ingyenes. A vendéglátás is! Na jó, nem teljesen. Elvileg a vendég kedveskedik egy kis szuvenírrel, ami a hazájára jellemző (Istenem, ha valaki netán erre járna egy jó fajta szilva-, barack-, netán meggy pálinkával...). Gyakorlatilag akik eddig nálunk voltak, inkább főztek valami finomat, amivel mi tökéletesen meg voltunk elégedve.

Nyár eleje óta elszállásoltunk vendégeket az USA-ból, Ausztriából, Németországból, Dániából, Marokkóból, és Angliából (egy magyar lányt :)). Volt, aki csak egy éjszakára, de volt, aki majd' egy hétig maradt. Amikor volt szabadidőnk, akkor együtt mentünk felfedező útra, de ez nem kötelező. Szinte mindenkivel sokat beszélgettünk esténként, és utólag is barátok maradtunk. Negatív tapasztalatunk csak egy párral kapcsolatban volt, akik inkább ingyenes szállónak kezeltek minket, kapcsolatunk nem is fejlődött tovább. De ez legyen a legnagyobb problémánk!

Saját ötletem alapján vendégkönyvet kezdtünk vezetni. Érdekes dolgokat írtak bele vendégeink, de a legtöbb pozitív bejegyzés Grófról íródott. A profilunkban látható, hogy nagy kutyánk van, de mégis mindenki meglepődik, amikor teljes életnagyságban meglátják. A közös fotóról sem hiányozhat soha.

A dán pár hihetetlen jókat főzött. Az egyik cikória leves volt füstölt lazaccal. A cikória kicsit kesernyés ízét a lazac füstös és cseppet édes íze nagyon jól kiegyensúlyozta. Szerettem. Ahogy a brie sajtos, sörben pácolt disznó sültjüket is.
Aztán az egyik amerikai pár francia fiú tagja olyan quiche-t sütött, hogy csak nyaltuk utána az ujjunkat.
A marokkói srác ugyan mondta, hogy nem tud főzni, de nagyon lelkes volt, és csinált nekünk vacsorát. Utána együtt jót röhögtünk, hogy tényleg igazat mondott. :)

A másik oldalt is nagyon szeretnénk kipróbálni, azaz, hogy mi megyünk. Hiszen most már van ismerősünk pár helyen az államokban és szerte Európában. De előbb talán jussunk el a nyugati partra itt, Kanadában. :)

Bővebb info: www.couchsurfing.org