zsuzsitorontoban

Általános iskolai emlékeim közül, ha  matematikára terelődik a szó, csak az jut eszembe, hogy anyu mennyire begurult, amikor munka után leült velem átváltást gyakorolni, és én közben akkorákat ásítottam, hogy majd lenyeltem a fejem. Utána átruházta e nemes feladatot egy magántanárra, aki kicsit gatyába rázott, örök hála érte mindkettejüknek! Mindenesetre, nagy nehezen csak bevésődött hány deka egy kiló, hány gramm egy deka.

Aztán megérkeztünk Kanadába.

Első vásárlásaink során elvetődtünk a delikát pult közelébe, és azon tanakodtunk, hogy milyen felvágottat vegyünk. Kiválasztottuk, sorra kerültünk, kértem 20 deka sonkát. Az eladó furcsán nézett rám, én akkor azt hittem az angolom miatt, hát megismételtem a kérést, kicsit másképp artikulálva. Furcsa nézés megmaradt, majd jött a kérdés, nagyon kedvesen, hogy mennyit is akarok pontosan? Némi értetlenkedés után kiderült, hogy a dekagramm fogalmát nem ismeri az eladó. Csak a grammot illetve a kilót. Rövid fejszámolás után kértem 200 grammot, és boldog volt mindenki.

Aztán jöttek a furcsaságok: a nyers húsokat fontban mérik, a felvágottakat kilóban, a gyümölcsöt szintén fontban. A bútorok méretei meg vannak adva centiméterben is, de a fő mértékegység az inch, viszont a távolságot méterben, kilométerben mérik. Az emberi magasságot lábban és méterben is jelölik, a súlyt fontban vagy kilóban ez változó. Hőmérsékletet Celsiusban adják meg, de elérhető a Fahrenheit is. A liter mellett ott a kanál, ami teljesen hivatalos mértékegység, míg én, az egyszeri leány, azt hittem veszek egy kanalat, és csaphatok vele a lecsóba.

A dátumozásuk sem egyforma a különböző nyomtatványokon. Használják az angol sémát, azaz nap/hó/év, de van ahol egy másik féle kerül a lap aljára: hó/nap/év. Nem tudom, hogy ez esetleg francia, vagy kanadai forma, mindenesetre most már mindig kiírom a hónap nevét, biztos, ami biztos, a tévedések elkerülése végett.

A térfogat, terület átváltást magyarul sem tudom, így abba most nem megyek bele. :) De ha jól emlékszem négyzetlábat láttam egy hirdetésben.

Sokáig kavarogtam a különböző mértékegységek káoszában, nem értettem, hogy kinek jó ez a katyvasz. Aztán egy kedves méhész úr felvilágosított. Ő még az angolszász mértékegységeket tanulta az általános iskolában, aminek már jó negyven éve. Viszont a húgának, aki pár évvel fiatalabb nála már a metrikusat oktatták. Így, amíg az ő generációja el nem távozik, marad a kettős mérés. Ha ezen múlik, akkor inkább maradjon, mert a bácsi és méhei nagyon finom mézet készítenek! :)

Valamiért úgy gondoltam, hogy a tél december elsejével kezdődik, és február utolsó napján véget is ér. Persze, hallottam már "naptári" és "csillagászati" meg talán "meteorológiai" télről. Találkoztam már őszi hóeséssel, meg tavaszival, de azok nálam amolyan kuriózum számba mentek, és kész. Tavaly rádöbbentem, hogy ez nem így van. 33 évesen. Well done, Zsuzsi!

December elsején álltam a buszmegállóban, és vártam a havat. Egy hóvihart. Vagy egy kiadós hózáport. De semmi nem jött. Még pilinkélés sem. (Ezt a szót Erdélyben tanultam, és nagyon szeretem.) A gyerekeink még mindig azt tanulták minden reggel, hogy ősz van, ugyanis a helyiek december 21-re teszik a tél kezdetét. Jól van, gondoltam, akkor alkalmazkodom, és várok még 21 napot.

Eljött a várva várt nap, és SEMMI. Kollégáim nyugtatgattak, hogy az utóbbi években, mintha minden évszak érkezése elhúzódna egy-egy hónappal, és lesz hó annyi, hogy már a végén utálni is fogom. Piha, hiszem, ha látom!

A Szenteste már pánik hangulatban telt, hiszen számomra Kanada egyet jelentett a fehér Karácsonnyal, három méteres hóval, plusz a Mikulással, aki feltűnik az egyik sarkon. Minimum.

Aztán december 26-án, amikor egy jól kondicionált angolszász ember egyik boltból esik át a másikba a giga-mega leárazásoknak köszönhetően, egyszer csak valami zúzmara kezdett darálni a levegőben. Később egyre bátrabban, és nagyobb pihékben szállingózott, és aztán csak esett, és esett, és esett, egészen másnap délelőttig. Tiszta időben átlátunk az Ontario-tó túlsó partjára, holott kb. 8 kilométerre lakunk a parttól. A hóesésben ez a távolság a szomszéd utcáig csökken. Ez alatt az egy este alatt annyi hó esett, hogy a folyamatos utánpótlásnak és az alacsony hőmérsékletnek köszönhetően még most is van belőle.

A hótakarításról is ejtenék egy-két szót.

A facebook-on terjeng egy videó a kanadai autópálya takarításról. Ezt még az életben nem láttam, de ahogy az autóutak tisztítását látom, elhiszem. Kotornak, tolnak, sóznak ezerrel. A járdák már húzósabbak.

A családi házak között a helyi önkormányzat kisgépei takarítanak. Igaz, azok a házak, amelyek előtt járda van, több adót is fizetnek. A nagy apartmanházak saját útjait is sózza a gondnokság. Viszont a főútvonalakon a járdák sorsa - és a rajta közlekedő gyalogosoké -, meglehetősen hálátlan: se takarítás, se sózás. A gyalogosok letapossák, ami kicsit megolvad, majd ráfagy, aztán még többször ugyanez, és ennek következményeképp hihetetlen mutatványokat láthatunk. Az ember lánya/fia meg csak azért nem röhög teli szájjal, mert eszébe jut a saját perecelése. Nekem ebben a szezonban kétszer sikerült nyulat fognom. :)

És jöjjön most egy megdöbbentő kijelentés: le a kalappal a BKV előtt! :) Itt leesik a hó, jön a kotró, és szépen kitol mindent kb. combmagasságig feltornyozva az út szélére. A megállóba is. Aztán jön a busz. Egyszeri utas felhág a hóhegyre, majd beesik a buszba. Szépen, elegánsan. Bemutatja jegyét, bérletét, leül, utazik. Kiszállásnál ugyanez, csak kifelé, és a felszállni, illetve beesni akaróknak ad minimum egy spontán ölelést. Csak úgy. A sofőrök ilyenkor a hátsó ajtót ki sem nyitják, mert úgyis beleragad a hófalba, és a hőmérséklet is zuhan a jól fűtött buszban. Duplán nem éri meg. :)

Ma március 20. van, -3 fok. Megközelítőleg két centi friss hó lepi a várost, és a következő három napra még havat jósol a meteorológia. Békésen várok áprilisig, de havat akkor már csak fényképen szeretnék látni!

Reggeli utcakép életünk első kanadai hóvihara után

Buszmegálló ugyanakkor

Ezzel adós vagyok. Remélem, most letudom ezt a sztorit, bár még ma is képes vagyok elveszteni a fonalat ez ügyben. Utazásunk Magyarországról indult vonattal Kölnig, onnan kocsival Newcastle-ig, majd két hét után repülővel Torontóba. Ez volt a terv. De ugye, ember tervez...

Eredetileg párommal egy gépen érkezett volna az akkor 50 kilós, 90 cm marmagasságú ölebünk. Természetesen kapcsolatban álltunk egy házi kedvenceket szállítmányozó céggel, amikből Angliában rengeteg van. Az már, hogy választhattunk volna egy jobbat (drágábbat), késő bánat. Megjegyzem, Magyarországon egyet sem találtunk. Nos, kutya adatait bediktáltuk, nem kevés pénzért megvettük a kapható legnagyobb szállítóboxot, állatorvossal konzultáltunk mind otthon, mind Angliában. Magyarországról kellett egy hatósági állatorvosi engedély, amit a Lehel úton állítanak ki.

A kiválasztott járat volt a szezon utolsó közvetlen járata Newcastle-Toronto között. Tenyér dörzsöl, micsoda szerencse! Indulás napjára túladott kedvesem a kisautónkon is, így egy immár volt kollégája vitte ki őt is és a kutyát is a reptérre.

Első útjuk a cargohoz vezetett, ahol kiderült, hogy Gróf túl nagy a boxhoz. Hiába tud benne felállni, megfordulni, az előírt méreteket nem érte el a doboz. Bíztunk a cégben, és annyi mindent kellett intézni, hogy nem is gondoltunk rá. Az első sokk után a volt kolléga bevállalta Grófot magához, míg a cargo emberei készítenek egy nagyobb dobozt és találnak egy járatot neki.

Z így egyedül érkezett meg. Gróf később újra panzióba került - a volt kolléga főbérlője kissé morcos lett kertjének leamortizálása után, érthető-, a doboz elkészült, de csak Londonból indult akkora gép, hogy beférjen. Nosza kb. két hét után jött a hír, hogy Gróf a költözésünk napján érkezik, chicagoi átszállással. Csak hogy véletlenül se unatkozzunk aznap.

Azt a napunkat szerintem az életben nem fogom elfelejteni. Azt hiszem. Munka után Z érkezett egy kisteherautóval, hogy irány a reptér a céges raktárunk érintésével, mert kaptunk pár bútort onnan. Elvileg délután kettőkor landol a gép, mi fél kettő körül a cargonál voltunk, és már alig vártuk, hogy viszontláthassuk bumfordi világjárónkat. Vártunk, vártunk, aztán olyan fél három magasságában, amikor már mindenkit kiszolgáltak, kivéve minket, rákérdeztünk, hogy mi a helyzet. Kiderült, hogy Gróf Chigagoban ragadt, mert nem fért fel a doboza erre a járatra, de nyugodjunk meg, a következővel jön. Enyhe gyomortájéki zsibbadás után felfogtuk, hogy az a következő járat este nyolc körül érkezik. Hát, hogy elüssük valamivel az időt, elmentünk a közeli IKEA-ba. Vásároltunk ezt-azt, de csak nem ment az idő gyorsabban. Szorított minket a kilométerszámlálója a bérelt autónak, és a város másik felén laktunk, így nem mentünk haza. Később már bántuk.

Fél nyolc körül újra a cargo várójában üldögéltünk, ahol ismerősként, nagyon kedvesen fogadtak minket azzal a hírrel, hogy a gép késik. Cirka egy órát. Káromkodtam egyet magamban, de sebaj, a lényeg, hogy Gróf jön!
Este fél tízkor közölték, hogy Gróf gépe landolt, és elmondták a további tennivalókat. A vámhivataltól átjön egy állatorvos, aki ellenőrzi Gróf papírjait, amiket odaad. Ezekkel a papírokkal - tessék figyelni!! - át kell mennünk a vámhivatalba -tehát ahonnan jön az állatorvos-, befizetni a kezelési költségeket, kapunk egy pecsétet, aztán vissza kell jönni, átadni a pecsétes papírokat az itteni ügyintézőknek, és már vihetjük is a kutyát. Elhanyagolható adat, hogy a vámhivatal és a cargo között éppen csak a kifutópálya van keresztben. Olyan vidékeken kellett autókáznunk, hogy azt hittem reptéri rendőrség fog levadászni minket.
Az állatorvos két (!) órát késett, pedig hívtuk őket, senki nem válaszolt, ő azt mondta, hogy pedig ott voltak, meg neki azt mondták, hogy éjfélre kell átjönnie a mi kutyánk miatt. Szóval az információ áramlás ment ám ezerrel. Haha.
Azt nem is részletezem, hogy egy üvegajtón keresztül ugyan láttuk Gróf boxát, és néha őt magát is, de be nem mehettünk hozzá.

Fél kettőkor nyílt ki az a fránya üvegajtó, és rohantunk boldogan a kutyánkhoz. Elég giccses jelenet lehetett, én bőgtem az örömtől, fáradtságtól, Z meghatottan álldogált, Gróf pedig majd szétkalapálta a boxát a farkával. Volt nagy öröm, de nem vehettük ki, mert már rakták is a teherautónkra, hogy a házunk előtt végre magunkhoz ölelhessük őt.

Hogy a hab ott legyen a tortán: így érkeztünk meg első, közös torontoi otthonunkba, ahol sikerült megzavarnunk hajnal fél három körül kb. 100 csótány partiját a nappaliban. Juhéjjjj! :)

Összegezve a történetet: Gróf kihozatala felzabálta másfél kocsink árát. Talán ha nem töketlenkedünk ennyit a szállítódobozával, olcsóbban kijöttünk volna. Nem mondom, hogy nem futott át a fejemen, talán egy hörcsöggel jobban jártunk volna anyagilag, de semmi pénzért meg nem váltunk volna ettől az okos, néha kajla, szeretetre méltó, gyönyörű bumburnyáktól, aki most itt fekszik elfoglalva a fél nappalit, és alszik édesdeden.

Orvoshoz kellett mennem, és ezzel egy kicsit több gubanc adódott, mint gondoltam.

Volt a zsebemben egy Social Insurance Card, amiről azt hittem, hogy ezzel meg is van minden, ami az orvosi ellátáshoz szükséges. Elbattyogtam hát a legközelebbi walk-in rendelőbe. Mert hogy ezekből is többféle van. A walk-in típusú központokban elvileg nem kell előre időpontot egyeztetni, és érvényes biztosítással ellátnak bárkit, aki beesik. Mivel eddig nem volt családi orvosunk, gondoltam, ez pont jó lesz.

Megérkezésemkor a recepciós hölgy kedvesen a Health Cardom után érdeklődött, én pedig magabiztosan lobogtattam az Insurance Cardomat. Kiderült, hogy a kettő nem ugyanaz, így hát zsebembe nyúltam- kicsit mélyebben, mint akartam -, és fizettem. A doki kedves volt, mehettem ultrahangra plusz gyoci, pihenés, fásli, minden, ami kell.

Az egészségügyi kártyát a biztosítási kártya megszerzése után 3 hónappal lehet igényelni. A közbeeső három hónapban SEMMIFÉLE biztosítása nincs az embernek, hacsak nem kötött utasbiztosítást az országba érkezés előtt. Az igénylés ingyenes, de a bürokratikus rendszer itt is hihetetlen abszurditásokra képes. Körülbelül egy napunk ment el, mert nem mindegy, hogy milyen típusú tartózkodási engedélye, vízuma van az igénylőnek, és emiatt nem mindegy, hogy melyik irodába tér be. Naná, hogy rossz helyre mentünk. Naná, hogy a magunkkal vitt papírok nem feleltek meg irodabácsi elvárásainak, holott direkt lecsekkoltunk mindent a neten. Legalábbis, azt hittük.

Amikor végre megkaptuk az ideiglenes eü. kártyánkat, betipegtem a patikába kiváltani a gyógyszeremet. Természetes, hogy nem kaptam semmit, mert a gyógyszer kiváltásához a munkahelyi betegbiztosítási kártyámat kellett volna felmutatni. Valami derengett ezzel kapcsolatban, otthon meg is találtuk eme kincset, amit azóta gondosan magamnál hordok.

Összegezve a dolgokat, ha netán zavaros lenne a helyzet.

• Social Insurance Card: eddigi tudomásom szerint adózás szempontjából fontos, ingyenes egészségügyi ellátásra nem jogosít fel
• Health Card: ingyenes orvosi, diagnosztikai eljárásokra jogosít
• Céges betegbiztosítás: ezt a munkáltatóval közösen fizetjük, ő a nagyobb részét, én a kisebbet. Rengeteg opció létezik, így nem mennék bele a részletekbe, de pl. fogorvosi ellátást, ha szükségem lesz rá, akkor ez fedezi, vagy e kártya felmutatásával kaptam meg a gyógyszeremet ingyen.

Megmondom őszintén, én ezt magyarul is utáltam intézni, nemhogy angolul egy vadidegen rendszerben. Mindenesetre tanulópénz kifizetése, és a saját bőrön való tapasztalás is kipipálva.

Jöjjenek az általam ismert kötött pályás eszközök: metró és villamos.

Torontoban négy metró vonal található, térkép róla itt: http://www.ttc.ca/Subway/interactivemap.jsp. Általában a földfelszín alatt megy, de néha fel-felbukkan itt-ott. Ami számomra szokatlan volt, az a légkondi erőssége - csak emiatt vittem magammal pulóvert néha-, és az emberek viselkedése.

Nagyon sokan alszanak. Mélyen. Nagyon mélyen. Fej oldalra-, vagy leborul, majdnem kicsöppen a nyál, aztán hirtelen felpattannak és leszállnak.
Akik ébren vannak, azok vagy játszanak valami kütyüvel, vagy olvasnak. Állva, ülve mindegy. Ha ezzel indítunk egy képzeletbeli matek példát, akkor minimum az egyik kéz máris foglalt ugyebár. A másikban az elmaradhatatlan kávé, tea van. Na, akkor most lehet jelentkezni a megfejtéssel, hogy vajon mivel kapaszkodnak. A többit az olvasó fantáziájára bízom.

Mind emellett a metró gyors, kényelmes, és a város főbb pontjait érinti. Majd minden állomás megközelíthető kerekesszékkel is, a személyzet itt is kedves, segítőkész.

És most jöjjenek a kedvenceim, a villamosok. Keskeny, rövid, piros kocsikat kell elképzelni. Amikor először láttam a helyi villamost, azt hittem, hogy valami képzeletbeli idő-festő pingálta őket ide a múlt századból. A legmegfelelőbb szó rá: anakronisztikus. Remélem, jól emlékszem, és a szó azt is jelenti, amire gondolok. Utána olvastam. Azt jelenti.

A legviccesebb, hogy a Downtown több, nagy forgalmú útján ők jelentik a tömegközlekedést. Fura látvány, amikor az irodájukból, különórájukról kiszabadult dolgozói réteg, öltöny-kiskosztüm felszerelésben nyomorog. De hogy! Nincs anyázás, káromkodás, türelmetlenség, feszültség, hanem van helyette "Elnézést!", "Bocsánat!", "Én is leszállok." stb. Tetszik. Szeretem. A kényelmetlenség ellenére is.

A szívem csücske pedig az alábbi cikk volt, mert benne van az otthoni kettes villamos, és az itteni 501-es lett az első helyezett. A vonal az Ontario-tóhoz nagyon közel megy végig a városon kelet-nyugati irányban. Elindul a Beach felől, keresztül vág a Downtownon, majd kiér olyan helyekre, ahol még gondolatban sem jártam. Már tervezem egy ideje, hogy bejárjam az a területet is, de várom a jobb időt. Nem megy szép helyeken a villamos, de valahogy a hangulata úgy magával ragad, hogy már csak magáért a villamosozásért is szeretem ezt a járatot.

http://hvg.hu/panorama/20121015_legszebb_villamosvonal_kettes_villamos

Eredeti cikk pedig itt:

http://travel.nationalgeographic.com/travel/top-10/trolley-rides/#page=2

A fenti kötött pályás járműveken kívül még van a GO Transit, amit talán az otthoni HÉV-vonalakhoz tudnék hasonlítani, ugyanakkor nem csak vonatok vannak szolgálatban, hanem buszok is. Még nem utaztam velük, fogalmam sincs az áraikról.
De bővebb infót itt találhattok:

http://www.gotransit.com/publicroot/en/schedules/sysmap.aspx

BRÉKING:
Most olvastam egy cikket, miszerint az 501-es villamos útvonala 25 (!) km hosszú. Na, ez azért nem semmi!

A város szerkezete négyzethálós, illetve itt kiemelt fontosságúak a tájolások, ugyanis a legtöbb közlekedés eszköz észak-dél, kelet-nyugat, illetve visszafelé jár. Így ha nem is tudod, hogy hányas buszra akarsz felszállni, szinte biztos lehetsz benne, hogy előbb-utóbb találsz egy párhuzamos vonalat azzal, amit esetleg elvesztettél. Remélem, érthető.

Mivel busszal járok a legtöbbet, velük kezdem. A buszok kialakítása eltér az otthoniaktól: az első részben egymással szemben elhelyezkedő üléssorok vannak, úgy, hogy ha kell, akkor fel lehet őket hajtani kerekesszékkel közlekedők számára. Majd a második, egyben utolsó ajtó után kettes sorban vannak páros ülések. Felszállni csakis az első ajtón lehet, bérlet, token bemutatásával, vagy apró dobálgatásával a perselybe. Jegyet ha kérsz kapsz, ha nem, akkor nem. Lógás kizárva, egyrészt mert a buszvezetőnek tekintélye van, másrészt pedig valahogy ez nem jut eszébe senkinek. Ennyire egyszerű. Felszállás után pedig haladni kell hátrafelé. Itt is tapasztalható néha, hogy elöl tömeg van, hátul meg alig lézeng valaki, és van egy csomó ülőhely. Nekem eddig nagyon ritkán kellett állnom útközben.

A mi problémánk akkor kezdődik, ha Gróf is velünk utazik, mert nincs egy félreeső zug, hogy oda behúzódjunk vele. Babakocsisok detto. Ugyanakkor rendkívül toleránsak az utasok, és kerülgetik az akadályokat.

A kerékpárosok számára pedig kívülről, a busz elejére szerelt lehajtható kerékpártartó váz áll rendelkezésre. Két binyó fér fel egyszerre. Tény, hogy a város eléggé dimbes-dombos területen fekszik, így érthető, ha valaki lazsál tekerés közben. :) Még nem próbáltam, de jön a tavasz - legalábbis már nagyon remélem - és vele együtt a bicikliszezon. Bár vannak droidok is, akik tekernek télen-nyáron. Riszpekt nekik, de én papírkutya vagyok.

Még nem láttam olyan buszt, ami ne tudott volna "letérdelni", azaz a sofőr, ha látja, hogy nehezen mozgó-, kerekesszékes utas, vagy babakocsi, esetleg bevásárló-tankos emberke akar felszállni, akkor a busz eleje leereszkedik, a könnyebb belépés megsegítésére. Hangsúlyozom: BElépés.

Visszatérve a sofőrök tekintélyére, tiszteletére. A múltkor két férfi beszélgetett egymással elég hangosan, és sok-sok káromkodással, az egyik megállóban a vezető kiszállt, és hátraszólt, hogy legyenek kedvesek halkabban és káromkodást mellőzve beszélgetni. A két pasi elnézést kért, rend lett, mentünk tovább. Ezt valahogy otthon, a hetes buszon nehezen tudnám elképzelni.
Ugyanakkor minden közlekedési eszközön ki van téve egy tájékoztató matrica, hogy mit von maga után, ha valaki inzultálja a sofőröket. Szimpatikus.

Három dolog van, amire rácsodálkoztam első utazásaim során: az egyik, hogy hiába jelzel, ha nem nyitod ki magadnak az ajtót hátul, akkor az magától nem mozdul. Tehát, aki elsőként akar leszállni, annak meg is kell dolgoznia érte. A rászorulók természetesen elöl szállnak le, nekik úgyis az van közelebb.

A másik a szárítókötél mindenhol. Legalábbis először annak tűnt. Az ablakok mentén végig ott van egy sárga vezeték pár, és el nem tudtam képzelni, hogy mi az. Aztán megláttam működés közben: leszállásjelző. Ha nincs a közeledben gomb, vagy csak lusta vagy felállni, akkor felnyúlsz, megrántod, és kész. És akármekkora a tömeg, akkor is vár a sofőr, hogy le tudj szállni. Vagy megáll, ha óbégatsz emiatt. :)

A harmadik pedig a sofőrök rugalmassága. A kereszteződés után is megáll,  ha integetsz neki. Sőt este 10 és hajnal 5 között a nőknek bárhol megállnak. És bizony már volt olyan is,  hogy azt hittem, jó a jegyem, kiderült hogy nem, viszont elég apró sem volt nálam. Bedobtam amim volt, és maradhattam. Pedig nem vagyok egy bombázó típus.

Több, részletes és alaposabb infó itt lelhető a torontoi tömegközlekedéssel kapcsolatban: http://ttc.ca/

Z érkezésével nekiláttunk megkeresni első torontoi lakásunkat. Vágyainkat behatárolta anyagi helyzetünk, a nagytestű kutyánk, és a helyi szokások, szabályok, jogok. Szintén lakást keresgélő kollégánk nem javasolta az ingatlanügynököket, csak rossz tapasztalatai voltak: nem jöttek el a megbeszélt helyre, késtek, eltűntek, más lakást mutattak stb. Az ingatlaniroda sem jellemző. Illetve, ami van, az inkább értékesítéssel foglalkozik, így hát maradt a net.

Toronto meglehetősen felkapott, népszerű város, ennek eredményeképp ingatlanügyben meglehetősen drága. Ugyanakkor a város szerkezete elég laza, mondhatnám sok kis városka összeépülve. Van a Downtown, a központ felhőkarcolókkal, bank-, bevásárló-, és szórakoztató negyedekkel, és természetesen vannak lakások is. Horror áron. Mivel egy külső városrészben dolgozom, így arrafelé keresgéltünk.

Kertes házakkal kezdtük, aztán találkoztunk egy újabb sajátossággal: a szuterénekkel. Rengeteg van belőlük, nagyon népszerűek, főleg fiatalok körében. A főbérlő lakik fent a házban, az albérlője pedig lent. Nem nagyon volt ínyemre, hogy napfényt csak egy csíkban lássunk a nap 1-2 órájában. Egy teljes ház bérlése pedig egyelőre megfizethetetlen lett volna az akkor még egy fizetésből.

Ugrottunk az apartmanházakra. Ezek általában 12-15 emeletes bérházak állandó karbantartó személyzettel, és több száz ember együttélésének minden bájával. Harmadik nekifutásra találtunk is egy nekünk tetsző pecót. Hatalmas terasz - itt minden lakáshoz van, akár lakás hosszúságú is-, a kutya jöhet, déli fekvés, kilátással a belvárosra, megfizethető, mi kell még? Hát megtudtuk: hitel történet.

Ez az a kifejezés, amitől még mindig idegrángások vesznek elő. A hitel történet az jelenti, hogy a bank igazolja, hogy rendszeresen törleszted az adósságodat, ami, remélik, hogy jó nagy. Lakáshitel a kedvenc, de autó is jöhet. Adott a helyzet: újonnan érkeztem, friss munkavállalási engedéllyel, vadiúj hitelkártyával. És akkor jön a kérdés, hogy ugye megtekinthetik a hitel történetemet a banknál. Naná, a semmit?!! Na, ekkor jön a kényszeredett mosoly, hogy hát akkor sajnáljuk... Elég paradox a helyzet: ha új vagy nincs hitel történet, ha nincs hitel történet, nincs lakás, ha nincs lakás, akkor nem lesz munka sem. A gondnok szimpatikusnak talált minket, így volt  alternatíva: elfogad amerikai hitel történetet is - hála az égnek, volt -, de akkor kellene egy kezes is. Khm. Újabb kihívás. Kaptam a munkahelyemről egy fizetési igazolást, ami hát közel sem egy kezességi szerződés. Plusz össze kellett gyorsan rakni a két havi lakbért összegét. Miután ezeket a köröket lefutottuk, visszamentünk a gondnokhoz, aki hümmögött, hiányolt ezt-azt. Aztán két nap múlva hívott, hogy költözhetünk, mert meggyőzte a tulajt, hogy megbízhatóak vagyunk. Azóta is nagyon hálásak vagyunk neki.

A költözés napja elég kaotikusra sikerült, mert aznap érkezett meg Gróf is - ez már egy másik történet lesz-, és két helyről gyűjtöttünk össze cuccokat. Éjjel egy körül sikerült a lakásba betoppanni, lámpát felkapcsolni, és ezzel megzavarni kb. 100 hívatlan vendéget. Ha egy ásóval vágnak arcon az sem hatott volna erősebben, mint amit megláttunk: csótányok! Rengeteg, kisebb-nagyobb kiadásban, ki fürgén, ki lomhábban távozva a konyha felé. A fürdő és a konyha volt a veszélyes zóna. De azok nagyon. És hogy fokozzuk a hatást, e két helység a lakás két végében helyezkedik el. Ugyan hulla fáradtak voltunk, de nem volt nyugodt az álmunk. Másnap reggel azonnal riadót fújtunk.

Háromszor kellett írtást kérnünk, plusz takarítottunk rengeteget, és Z az összes rést betömte purhabbal, szilikongéllel. Mindezt kb. másfél hónap alatt. Azóta, lekopogom, nem láttam a lakásban csótit, de senkinek sem kívánom a közös zuhanyzást egy ilyen döggel.
Az biztos, hogy a ház nem csótánymentes, mert szinte minden héten látjuk a rovarírtó cég kocsiját a parkolóban. Ugyanakkor nem értem, hogy miért csak hívásra, elszórtan egy-egy lakásban végzik el a gyilkolászást. Sokan panaszkodnak, de ha csak a közvetlen szomszédom teraszát elnézem, még az is csoda, hogy nem indult el onnan valami világméretű járvány. Már tudom, nem csak a tisztaságon múlik, hogy van-e csótány, vagy nincs, de a komfortérzés csak nagyobb egy tiszta lakásban, mint egy koszosban.

És ami hihetetlenül elterjedt Torontoban az az ágypoloska. Egyik kedvenc városrészem a Beach, hangulatos utcákkal, bájos házakkal, hihetetlen magas négyzetméter árakkal......és poloskával. Amikor először láttam olyan lakáshirdetést, amiben hangsúlyozták, hogy csótány, poloska, bolha és tetű mentes a hely, azt hittem ez egy vicc. De nem. Iparágak támaszkodnak erre a problémára az írtóktól kezdve egészen a poloska-taszító matracvédő huzat gyártásáig(!). Gondolom, olcsóbb egy ilyet beszerezni, mint kidobni minden textíliát, kifesteni, kitakarítani az egész házat. Mindenesetre így utólag belegondolva, örülök, hogy "csak" csótányokkal háborúztunk, és talán kijelenthetem, hogy egyelőre béke van.

Az érkezés utáni első pár napon mindenféle hivatalos ügyeket (folyószámla, hitelkártya, eü. biztosítási szám) intéztünk a felettesemmel. Szükség is volt rá, hiszen ő igazolta, hogy van munkám, van állandó lakcímem (ami akkor még nem volt igaz) stb.

Social Insurance Number:. Ez az otthoni TAJ-számhoz hasonló. Az eü. hozzájárulásomat igazolja, ugyanakkor orvosi ellátásra nem jogosít fel. Sőt, a megszerzése után még három hónapig semmiféle biztosításom nincs. Így ha ne adj' Isten elüt egy autó, akkor zsebből fizethetem a kezelésemet. Meg kell jegyezzem, nagyon vigyáztam magamra. Ezt a számot egy ún. service centerben lehet igényelni - bővebb info: http://www.ontario.ca/welcome-ontario - ingyenes, és enélkül nem dolgozhat az ember lánya/fia.

Folyószámla, bankkártya: A service center után utunk a bankba vezetett, a munkáltatóm által preferált intézetet vettük célba. Az ügyintéző hölgy kissé szétszórt volt, de csak lett folyószámlám. A hitelkártya mizériájuk már itt fura volt, de akkor még nem sejtettem, hogy ez csak a kezdet. Még soha sem volt hitelkártyám, itt viszont nem vesznek emberszámba, ha nincs. Így hát lett. Meg kell hogy mondjam, nem szeretem, viszont olcsóbb használni, mint a hagyományos bankkártyát.

Ideiglenes szállásom egy nagyon pöpec kis panzióban volt (http://www.tripadvisor.ca/Hotel_Review-g155019-d661859-Reviews-Cozy_Suites_Inn-Toronto_Ontario.html). Munkáltatóm fizette, szavam nem lehet. Itt kb. egy hónapig laktam, közben Z is csatlakozott hozzám végre.

Z érkezését már alig vártam. Egyedül voltam egy vadidegen nagyvárosban, országban, kontinensen, és ugyan a munkahelyemen mindenki nagyon kedves, segítőkész volt, azért jó lett volna valakivel erről beszélgetni. Minden más volt, mint amit megszoktam: a közlekedés, az ételek, a városkép, a nyelv, az emberek stb. Viszont volt tévém, amit élveztem. Angliában nem volt, nem is hiányzott, itt viszont még a reklámokat is zabáltam, mert a boltban alig akadt ismerős nevű termék. Meglehetősen bosszantó éhesen úgy vásárolni, hogy minden egyes doboz feliratát el kell olvasnod, hogy tudd, mit veszel. Volt, hogy annyira sokkoltak ezek a dolgok, hogy inkább valami ismert gyors etetőben laktam jól.

Egy dög meleg szeptemberi napon Z is megjött végre. Hááát, ha én is úgy néztem ki, mint ő, amikor megérkezett, akkor nagyon hálás vagyok a vámosnak, hogy beengedett az országba. :) A következő napon nekiálltunk megtalálni új otthonunkat, ami közel sem volt egyszerűnek mondható.

London - Gatwickről indult a gépem, délután négy óra magasságában. Ehhez elég korán el kellett indulni Newcastle-ből, és még jó, hogy ezt megtettük, mert kétszer is le kellett mennünk az autópályáról mindenféle okokból kifolyólag. Ami egyrészt bosszantott, ugyanakkor megint csak elámultam az angol táj szépségén: dimbes-dombos, harsogó zöld legelők, sövénykerítések, hihetetlen keskeny utak, és a "tankoknak elsőbbségadás kötelező" táblák. Utóbbiak csak egy bizonyos részen.

A repülőút hihetetlen gyorsan elment. Még sosem utaztam a tengerentúlra, és a kezdeti izgatottság lassan fáradtságba csapott át. Aludni persze, szokás szerint nem tudtam. Kicsit irigykedve néztem a mellettem hortyogó srácot, de nekem ez nem megy.

Ahogy Torontoban kiszálltunk, az első élményem, hogy nem kaptam levegőt a fülledt, párás melegtől. 20 C fok volt, amikor felszálltam Gatwicken, itt meg vagy 30 C. Jött az útlevél, vízumvizsgálat, amin kicsit izgultam. Mi lesz, ha nem értem, amit kérdeznek, vagy belekötnek-e a magyarságomba, amiért sajnos mostanság nem jár túl sok jó pont. De minden zökkenőmentesen alakult, tíz perc alatt megkaptam a pecsétet, beléphettem Kanadába.

Az egyik - akkor még ismeretlen - kolléganőm várt, aki elvitt a szállásomra, egy másik, szintén Magyarországról érkezett kolléganőmhöz és családjához. Kiderült, hogy ők is csak két héttel érkeztek előbb, mint én, és ahol vagyunk - egy tiszta, nagyon ízlésesen, szépen berendezett családi ház -, az még nem a végleges otthonuk. Kezdők voltunk mindannyian egy új országban, de én még mindig annak érzem magam. Mikor lesz ennek az érzésnek vajon vége? Egyáltalán, vége lesz egyszer?

Toronto, High Park

Ez a bejegyzés igazából kutya szállítás szempontjából lesz izgalmas. Hiszen egy felnőtt méretű, kan leonbergiről van szó, aki magyar tenyésztőtől érkezett hozzánk, élt velünk pár hónapot Angliában, majd negyed éves otthonlét után visszakerült Angliába, aztán hosszas viszontagságok után Torontóba. Szeretjük a kihívásokat, na.

Amint az előző bejegyzésemben olvashattátok, a vízum érkezésekor a Balatonnál voltam Gróffal, a kutyánkkal. Saját autónk nem volt, így szóba jöhetett vonat, repülő, hajó, bérautó, bár felállt a szőr a hátamon ezen lehetőségek kiaknázásától.Hosszas szervezkedés után utazásunk állomásai a következők lettek:

• Keszthely- Budapest vonattal
• Budapest- Bécs vonattal
• Bécs-Köln vonattal
• Köln-Newcastle egy Renault Clioval, képzelhetitek :)

Az első etap jól sikerült, minden a helyén volt. Gróf a biciklitárolós részen feküdt, én ülhettem, a kalauz kedves volt.

A másodiknál már volt egy kis gubanc. Eredetileg autós kiutazás volt a terv Londonig, de az indulás előtti napon a sofőr, aki szerződéses volt, elkezdett linkelni, én erre válaszul agyvérzéssel egybekötött szívinfarktus jeleit produkáltam. Innen is kívánok neki hasonlókat! Nem fogok nevet írni, győri a hölgy és az Oszkár telekocsi szolgáltatásban vesz részt. Ezelőtt is utaztam velük, csak jó tapasztalatom volt a vezetőkkel. Eddig.

Utolsó megoldásként a vonattal való utazást választottam. Voltak problémák. Egyrészt végig álltunk Bécsig a peronon az ebbel, plusz többedmagunkkal, mert annyira tele volt a vonat. Képzeljétek el, ahogy jönnek-mennek az utasok, jön a szendvicses, használják a WC-t stb. én meg ide-oda küzdök egy 50 kilós bumburnyákkal. Tény, hogy nem volt helyjegyem, ami jobb is, mert akkor hová teszem addig a kutyát?

A jegyünk ugyan Kölnig szólt bécsi átszállással, de helyjegyet Bécs-Köln viszonylatra Budapesten nem tudtak adni - éljen az internet kora!- így kutya-kutyabox-bőrönd-hátizsák kombóval balettoztam a Westbahnhof-on. Szerencsére pályaudvart nem kellett váltani. Juhéjj! Az osztrák vasút kalauza - aki szintén magyar volt, kicsi a világ! - amikor meglátta a boxot, kérdezte, hogy ezt én hová szeretném tenni. Válaszoltam, hogy Budapesten direkt rákérdeztem, hangsúlyoztam, hogy NAAAGY kutyám van, NAAAGY boxszal, mi a teendőm. Pesti kollegina rám mosolygott, és azt mondta, hogy nem gond. Hát ha nem gond, akkor ne is legyen! Emberünk vakart egyet a fején, majd feltuszkolta a dobozt a saját kabinjába. Örök hála érte! Gróf kint aludt a peronon, én bent a fülkében, közben fogtam a pórázát.Jó volt!

Kölnben Z várt minket a kisautóval, és indultunk is tovább. Sajnálom, hogy nem tudtunk ott körülnézni. Az állomás a Dóm mellett van közvetlen. Hihetetlen, és gyönyörű is egyben.A kávét, Red Bullt vénásan nyomtuk, Eurotunnelt nagyon élveztük, londoni körgyűrű-rémálom-dugót kevésbé, aztán csapattunk felfelé, északra.

Newcastle-ban megint kétfelé szakadt kis családunk. Gróf motelbe került, mert ahol Z lakott, oda kutya nem mehetett. Én pedig pár nap múlva újra útra keltem, hogy Londonon keresztül eljussak végre Torontoba.