Van egy kutyánk. AKi családtag. Velünk van jóban-rosszban. Felelős vagyok érte. Vannak korlátok, de amit tudunk biztosítunk számára. Mint például a kötelező orvosi vizsgálatok, ellenőrzések. Napi kétszeri, többszöri, vagy egész napos programok, kutyapark, séta, tanulás. Étel, ital. Idő, energia, érzelem. Programjainkat úgy szervezzük, hogy annak kutyánk is aktív részese. Kirándulni, nyaralni vele megyünk, nem nélküle. Igaz, így le kell mondanunk bizonyos dolgokról, de sokkal többet kapunk vissza (evezni egy kutyával, micsoda élmény :) ).
Ő egy leonbergi. Vannak a fajra valló sajátosságai mind viselkedésben, mind kinézetben. De mégsem tudom rá azt mondani, hogy olyan, mint a többi leó. Nem. Egyénisége van, mint nekünk embereknek. És hiszem, hogy minden kutyának igenis, saját személyisége, csak rá jellemző tulajdonsága (is) van. Nem tudom azt mondani, hogy ő egy leó, aki kiválóan bánik a gyerekekkel, mert nem. Borogatja őket. Igaz, játékból, de akkor is fellöki őket. Ezért nagyon óvatosan megyünk gyerekek közelébe. Ugyanakkor egy konfliktus kerülő eb, pedig kan. Tökös kan.
Amikor eldöntöttük, hogy megosztjuk életünket egy kutyával, egy leóval, a mi leónkkal, akkor gondosan mérlegeltünk mindent. Vagy legalábbis próbáltuk. Kertes házban laktunk, tudtuk, Gróf kinti kutya lesz. Terveztük. Aztán a személyisége ezt mégsem tette lehetővé. Igaz, a körülmények is megváltoztak. Lakástípust (házból lakásba), országot, sőt kontinenst váltottunk. Tenyésztővel konzultáltunk, bátorított. Mióta Gróf velünk van egy fedél alatt sokkal kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb. Neki nem a napi több kilométeres séta kell, hanem a társaság.
Direkt egy alacsonyabb energiaszintű - hej, de szépen írtam le a bűn lustát :) - fajtát választottunk, mert mi sem futjuk le évente a maratonit.
Felelősek vagyunk érte. (Még) Nincs gyerekünk, de bízom benne, hogy lesz. De ő akkor is marad a családunk egyenrangú tagja. Mert az. Szeretjük, tiszteljük kutyaságát, leóságát, Grófságát, és gondoskodunk róla. (Gondolom mindenki emlékszik a Kis hercegben lévő párbeszédre)
Ezért vagyok képtelen ép ésszel felfogni, hogy amikor már hetek óta arról szól az összes média, hogy jön a Szilveszter (itt még Canada Day, Victoria Day) petárdázással, tűzijátékkal gazdag időszaka, a magukat felelősnek gondoló gazdik egészen egyszerűen megfeledkeznek ebükről. Nem mondom, hogy társukról, mert valakinek sajnos nem az. Csak egy hasznos háziállat, aminek meg van a helye a háztartásban. És kinti állat, mert hogy a domesztikáció évszázados, évezredes elve alapján nincs is benti állat. Kivéve talán az élősködőket. Igaz. Ugyanakkor a robbanások hangja, fénye nem évszázados, és napi szinten megszokott hatás. Amihez nem hogy az állatok, mi sem vagyunk hozzászokva. Nem bátorítok senkit, hogy csapja be a nappaliba Riskát, mert tehenem, tyúkom, disznóm sosem volt, most sincs. De igenis, a kutyámat, macskámat, madaramat magam mellé veszem, ha tudom, hogy egy rendkívül stresszes időszak következik számára. Vele vagyok, vagyunk, mert meg akarom óvni. Mert szeretem. Mert fontos számomra. Ugyanúgy, ahogy megteszem ezt embertársammal ha a szükség úgy hozza. De ne hozza!
Egyetlen egy éjszakáról van szó. Egyetlen egyről. Ahol én elférek, ott elfér a macskám, kutyám, akármim is. Vagy ha nem, akkor biza felveszem a kabátot, és veszem a fáradtságot, hogy kimenjek hozzá, és vele legyek. Rosszban is. Nem csak a jóban. Ettől leszek a felelős gazdája.
Szerintem.
