Óóóóó, bárcsak maradtunk volna otthon, heverészve az ágyban!
Kétnapos versenyre neveztük Grófot. Első nap volt a provinciális, másnap az országos verseny, all breed, azaz mindenféle kutyák között. Zárt helyen. Meglehetősen nagy teher nehezedett a vállunkra, hiszen az előző versenyünkön mindent vittünk, így hát itt is teljesíteni kell(ett volna).
Előző nap, ahogy kell kozmetikushoz vittem őfelségét, amit úgy hálált meg, hogy lefejelt az év első hóesésében, azt hittem megint eltört az orrom. Recsegett-ropogott, vérzett, a hóban fetrengtem, míg Gróf a frissen mosott, almaillatú bundájában ugrált, mint egy bakkecske. Imádja a havat. Engem, úgy látszik, kevésbé.
Szombaton kicsit feszülten indultunk el a város másik végébe, mert csak a vasárnapi nevezésről kaptunk visszaigazolást, ugyanakkor a katalógusban szerepeltünk. Érkezésünkkor teljesen új látvány tárult elénk. Rengeteg kutya egymás hegyén-hátán, ketrecben, kozmetikus asztalon, pödörítve, bodorítva, zselézve (!), lakkozva (!). Nagyon nagy volt a tömeg, és ezt ugye nem egyformán fogadta az a sok kutya. Volt aki ugatott, volt aki agresszív volt, Gróf egyszerűen csak mindenkit meg akart ismerni.
A versenyig volt még egy csomó időnk, így körbejártam a három csarnokot, és találkoztam egy fehér pulival. A gazdája, egy idős hölgy épp itatta, és lehajoltam hozzá, hogy szemügyre vegyem a kis hungarikumot. Arra lettem figyelmes, hogy a ketrecére "Magdus" van felírva. Kérdeztem a hölgytől, hogy ki az a Magdus. Hát a kutya. Aztán beszélgettünk, és mondtam, hogy én is magyar vagyok, nem csak a kutyája. Húúú, nagyon megörült, és rögtön egy másik, addig számomra eldugott ketrechez vitt, hogy ugyan beszéljek már ehhez a négy hónapos kölyök pulihoz, mert nemrég érkezett Magyarországról, és még nem nagyon érti az angolt. Olyan élményben volt részem, hogy majdnem elsírtam magam: a magyar szóra a kis puli azonnal felfigyelt, és úgy is maradt. Én meg csak beszéltem hozzá. Aztán, amikor felálltam, rögtön morgott, acsarkodott a ketrecen keresztül. Nem biztos, hogy ez a pulivér, de eddig szinte csak ilyen kis magát komolyan vevő pulival találkoztam.
Aztán eljött a mi időnk, de nem éreztem ugyanazt a magabiztosságot, amit nyáron. A póráz is új volt, vágta a kezem. Bementünk a ringbe, ahol Gróf azonnal leült (1. hibapont), aztán intett a bíró, hogy indulás. Na, itt jöttek a gondok. Amit addig nem is figyeltem, hogy bizony csúszik a kövezet futás közben. A második körben Grófnak elege lett: szépen lefeküdt a kanyarban, és az istennek sem akart felállni még egyszer. A mögöttünk lévők is megtorpantak még feltűnőbbé téve Gróf hibáját és az én szerencsétlenkedésem. A poén az volt, hogy a bíró ennek ellenére még mindig hajlott ebünk szépsége felé, de aztán bekeményített, és aznap senkinek sem adott első helyezést. Egy leonbergi sem kapott díjat. Vagy a viselkedés - hajrá, Gróf!-, vagy egy elszíneződött fog, vagy némi túlsúly volt a kifogás.
Másnap jó sokat gyakoroltuk a gumiszőnyegen maradást a ringben, de szemünk fénye inkább kiugrott a ringből. Mert miért is ne. Ezt még a verseny előtt. Aztán jött a feketeleves. A bíró előtt mást sem csinált csak ült, vagy ráugrott az előtte lévő kutyára. Vagy játszott. Vagy bármi, amit nem szabad. Lett volna esélyünk, tényleg, mert gyönyörű egy dög, de egy dög. A bíró, a többi kutyatulaj is drukkolt nekünk, de Gróf inkább rosszalkodott. Még egy stáb is, csak miatta forgatott, sőt, interjúvolta meg Zolit. De a mi dögünk nem akart együttműködni. Elege volt, melege volt, és annyi, de annyi új pajti volt itt (igaz, túl szagosak, tupírozottak, de akkor is, új pajtik), hogy miért is figyelne ő ránk.
Csalódottan ültünk kocsiba hazafelé, de tanultunk is valamit. Keményen készülni kell egy versenyre, gyakorolni, engedelmességre nevelni még inkább, mint a hétköznapokon. És a felvezető hangulata, tudása sem mellékes. Tény, hogy fáradt voltam, és én is szívesebben maradtam volna otthon, mint hogy rohangáljak körbe-körbe aznap. De majd a következő versenyen. Remélem.
