Elnézést a nagy szünetért! Több ok is van/volt: intézzük az állandó tartózkodási engedélyt és az biza nem egy pár perces sétagalopp, valamint a tél. Sötét, hosszú, hideg, ELÉG! Közeleg a tavasz, elvileg itt van a sarkon. Csak jönne már egy picit gyorsabban! Mindenesetre február 19-én, az idén először meghallottam a kardinális pinty dalát, és azóta is szakadatlan fütyül. Ami csakis jót jelenthet. Néha egész napos hóesésekkel megfűszerezve.
Gróf közben betöltötte a harmadik életévét. Belépett a fiatal felnőttek világába. Kedélyesen turkál az olvadó hóból előbukkanó ételmaradékok között a fiatal felnőttség tudatával. Nyammogja a kidobott, fűszeres főtt rizst, amit ha én főzök neki, akkor szétlefetyeli, de úgy, hogy még a hajamba is kerül belőle, majd sértetten rám néz EZ MINDEN? kérdéssel a szemében. Nyilván. Ha séta közben akad valami finom falat - fent említett rizs (én nem tudom, ki és miért hajigálja el a főtt rizsét), szottyos kenyér, félig rágott alma, csontok stb.- , akkor a gazdinak résen kell lennie. Jelenet a következő:
Gróf szagot kap, odamegy. Ha szerencsém van, akkor emlékszem, hogy már tegnap is volt ott valami, így azonnal rá szólok, hogy NEM! Ha nincs szerencsém, akkor valami újdonság került az étlapra. Szóval Gróf szagot kap, és megy. Majd szagol, majd elkezd valami hihetetlen sebességgel zabálni, mert tudja, hogy ez tilos. Gazdi ekkor már süvölt, hogy FÚJ, ELÉG! Gróf ekkor felpislant, hogy még kellő távolságban vagyok-e, és ráhajráz a zabálásra. Gazdi fut, közeledik, egyre artikulálatlanabbul üvöltve. Már csak pár méter, ekkor ő még teleszedi a pofáját, és menekülőre fogja. Na nem messzire, hiszen ki az a hülye, aki ott hagyja a terített asztalt? Mikor már a hangerő a tetőfokára hágott, és látja, hogy gazdi agyvérzés-szívroham közelébe érkezett, akkor - csak hogy bizonyítsa felsőbbrendűségét -kiköp pár szemet, egy "hát nem is tudom, mit izgatod magad ennyire, tessék, ehetsz belőle te is" tekintettel. Aztán megvárja míg lenyugszik a gazdi, hagy pár üzenetet a többieknek, majd újra az asztal felé kanyarodik. Mert hiszen milyen rég is járt már arra. Csak szemezgetni. Gazdi itt már annyira résen van, hogy szinte versenyt fut a falatig a kutyájával, hogy aki előbb ér oda, az szerzi meg a zsákmányt.
Otthoni étkezések, főleg az esti, sokkal meghittebben zajlanak. Gróf biológiai órája percre pontosan működik. Feljövünk, egy óra pihenés, majd vacsi/reggeli. Nos, az egy óra elteltét svájci órákat megszégyenítő pontossággal jelzi. Mit jelzi! Konkrétan leül elém, beleteszi fejét az ölembe akármit is csinálok. Ha aljas, lusta, alávaló gazdi vagyok, és nem veszem a jelzéseit, akkor bekeményít. Lefekszik, olyan pózban, hogy ha feltekintek a tevékenységemből, akkor lássam az éhező szemeit, a testét, amit éppen elhagy az élet utolsó szikrája. És néz. Néz. Majd megmoccan. Na, nem akarja a maradék energiáját holmi helyváltoztatásra elpazarolni, csak hogy lássam, hogy ő ott halódik. Plusz szuszog is egyet. Hangosan. Aztán folytatja A NÉZÉST. Ekkor már nincs mit tenni, meg kell őt etetni, ami igazából nekem egy kegy tőle.
Ugyanakkor rendkívül kedves, és tisztelettudó egy eb. Vacsora után kihabzsolja a vizes tálat. Iszik. Ezt tanúsítja a kb.10 centi hosszú, cipőfűzőként lelógó nyál-víz keverék a szája sarkában, a fél medencényi víz a mellkasán, lábán, fülén, fejtetőjén. Ha ezzel végzett, akkor jön, és megköszöni a vacsoráját. Újfent ölbe helyezett fejjel. Hát hogy máshogy?! Egészen addig marad ebben a pózban, míg az alma (mert anélkül nem fejeződhet be az esti étkezés) és a víz habzsolásától kialakult gázok -irdatlan mennyiség- el nem távoznak testéből. A száján keresztül. Az ölünkben. IMÁDJUK!
