London - Gatwickről indult a gépem, délután négy óra magasságában. Ehhez elég korán el kellett indulni Newcastle-ből, és még jó, hogy ezt megtettük, mert kétszer is le kellett mennünk az autópályáról mindenféle okokból kifolyólag. Ami egyrészt bosszantott, ugyanakkor megint csak elámultam az angol táj szépségén: dimbes-dombos, harsogó zöld legelők, sövénykerítések, hihetetlen keskeny utak, és a "tankoknak elsőbbségadás kötelező" táblák. Utóbbiak csak egy bizonyos részen.
A repülőút hihetetlen gyorsan elment. Még sosem utaztam a tengerentúlra, és a kezdeti izgatottság lassan fáradtságba csapott át. Aludni persze, szokás szerint nem tudtam. Kicsit irigykedve néztem a mellettem hortyogó srácot, de nekem ez nem megy.
Ahogy Torontoban kiszálltunk, az első élményem, hogy nem kaptam levegőt a fülledt, párás melegtől. 20 C fok volt, amikor felszálltam Gatwicken, itt meg vagy 30 C. Jött az útlevél, vízumvizsgálat, amin kicsit izgultam. Mi lesz, ha nem értem, amit kérdeznek, vagy belekötnek-e a magyarságomba, amiért sajnos mostanság nem jár túl sok jó pont. De minden zökkenőmentesen alakult, tíz perc alatt megkaptam a pecsétet, beléphettem Kanadába.
Az egyik - akkor még ismeretlen - kolléganőm várt, aki elvitt a szállásomra, egy másik, szintén Magyarországról érkezett kolléganőmhöz és családjához. Kiderült, hogy ők is csak két héttel érkeztek előbb, mint én, és ahol vagyunk - egy tiszta, nagyon ízlésesen, szépen berendezett családi ház -, az még nem a végleges otthonuk. Kezdők voltunk mindannyian egy új országban, de én még mindig annak érzem magam. Mikor lesz ennek az érzésnek vajon vége? Egyáltalán, vége lesz egyszer?
Toronto, High Park
