Ott hagytam abba, hogy Percé.
Sötétben értünk be Percé-be. A szállásunk egy kicsit túl volt a településen, ahová vendéglátónk, Jean-Guy navigálásával juttotunk el, mert a gugli bizony ezen a tájon elvitt volna minket a hideg-rideg erdőbe. Nos, a szállásunk nem volt egy luxus lakosztály, de Jean-Guy és a vidék mindenért kárpótolt.
Első nap kellemesnek mondható -5 fok volt, igy sétáltunk egy hatalmasat a település feletti hegyek nyúlványain. Túrázásnak nem mondanám, mert alig tettünk meg 2,5km-t, de mindezt térdig érő hóban. Egy-egy pár hótalppal biztos messzebb jutottunk volna. Gróf viháncolva ugrált, néhol nyakig elsüppedt. A kilátás gyönyörű volt, pont a hires Percé-sziklára és a Bonaventure-szigetre. (képek később)Délután pedig Jean-Guy elvitt minket kutyaszánozni. Hát, nem is én lennék, ha első benyomásként nem az ötlik fel bennem, hogy büdösek a kutyák. (Azóta forró nyár lett, Gróffal naponta járunk a tóra úszni. A kocsiban néha a szag elviselhetetlen. A kozmetikus alma illatú samponja is teljesen felesleges pénzkidobás.) Másodsorban elképesztő volt a csapatmunka. Jean-Guy kb. 20 kutyával, huskykkal szánkóztat embereket, nyáron pedig futtatja őket, amennyit csak lehet. Aki látta a Kutyabajnok c. filmet, lehet elképzelése, hogy mekkora meló ezeket az önfejű és okos kutyákat betanitani. Általában fiú-lány párosokat tesz egymás mellé, és nem állandó, hogy ki van elöl. A mi szánunkon helyet is kellett cserélnie a vezérnek, mert kicsit lusta volt, a mögötte lévő szukával, aki folyton meg-megugrott. Az úton láttunk vidra-, mosómedve- és puma nyomokat. Ott csendben megkértem Jean-Guyt, hogy kanyarodjunk hazafelé. :)
Este vendéglátónk elhivott minket egy kicsit ejtőzni a falusi kocsmába. Hasonló volt a hangulat az angol pubokhoz. Helyiek, mindenféle korosztály együtt sörözget, beszélget, mindenki ismer mindenkit. Mi is be lettünk mutatva `Zsuzsi és Z a két idióta turista, akik télen jönnek ide` haha. Mi nagyon élveztük, hogy kimaradunk a nyári csődületből miközben helyi sört iddogáltunk, és új ismerősökre tettünk szert. Be is zsebeltünk pár meghivást, amiket le kellett mondanunk a másnap lecsapó hóvihar miatt.
Oh, és majd` elfelejtettem: francia country adón (már ez is milyen abszurd) egyszercsak felcsendült a MaryLou. Magyarul. Jó volt.
Nos, az a hóvihar nem pár centi havat jelentett. Jean-Guy figyelmeztetett, hogy délután már sehova se induljunk el, sőt, vacsorázzunk velünk. A bort mi álltuk, amiért még reggel, szakadó hóesésben lementünk a faluba. Ott pedig -előzetes bejelentés után- beugrottunk egy 56-ban kivándorolt magyar úrhoz. Fantasztikus volt az öreg. Elméje mint a gyémánt, és hihetetlen sztorikat hallgathattunk meg tőle, hogy milyen kalandos úton jutott el Percé-be. Mire ott végeztünk a kocsin kb. 20 centi hó állt, pedig erősen fújt a szél.
Másnap reggel indultunk Prince Edward-szigetre, ahonnan az előző napokban többször is hivtak, hogy biztos megyünk-e a következő hóviharok miatt. Nos, Z jó korán kelt, hogy kiássa Tuttot a hó alól. Szerencsére a szél elállt, és a hó sem esett már.
Prince Edward-szigetről annyit kell tudni, hogy hires a partjainál halászott homárjáról, ott van Green Grable, és a konföderáció bölcsője. Mindez látogatható, kóstolható, élvezhető. Nyáron. Az útikönyvünk mélyen hallgatott arról, hogy PEI nyugodtan kiakaszthatná a `zárva` táblát a hires hidjukra télen, aztán `nézzen vissza áprilisban`.
Nos, annyit azért megtudtunk, hogy télen nem sóznak, hanem salakkal boritják az utakat, a hóviharok alatt nincs úttakaritás, a városokban max. 2-3 étterem van nyitva és ennyi. A vidék gyönyörű, és rókák koslattak a motel hátsó udvarában.
A motelünk ugyanakkor tényleg üresen kongott, és a gondnok, aki ott maradt minket, a szezon utolsó vendégeit fogadni megpróbált kedves lenni, ez hol sikerült, hol nem. Mindenesetre, a viharra való tekintettel konyhás szobát kaptunk és a hólapát is közel volt, amikor megpróbáltuk magunkat kiásni a vihar után. :)
Hazafelé újfent elkapott minket egy hóvihar. Na, azt senkinek sem kivánom. A max. megengedett sebesség 90 km/h volt, amit én kicsit lejjebb szoritottam a jeges kamion nyomta vályúk, a fekete jég (nekem új volt ez a dolog: útra fagyott fekete szinű, láthatatlan, pont annyira vékony jég, amin a kocsi gyönyörű piruettet irhat le), a pucolatlan aszfalt, az erős szél, a szakadó hó, és a 120-szal repesztő kamionok miatt. Hiába a négy kerék meghajtás, téli gumi stb. néha úgy riszálta Tutto a fenekét, hogy azt a legjobb szamba táncosok is megirigyelték volna. Aztán egyszercsak tényleg beütött a krach, és elkezdtünk csúszni. Én csak mondogattam magamban, `nefékezznefékezznefékezz` és próbáltam icike-picikéket mozditani a kormányon miközben csekkoltam a mögöttünk érkező kamiont és páromat, aki repülő béka pózban támaszotta ki magát. Sikerült egyenesbe kerülni, majd közöltem, hogy a következő pihenőnél megállunk szivinfarktust kapni. Ott Z ajánlotta, hogy cseréljünk, de úgy voltam vele, ha most cserélünk, akkor a büdös életbe többet nem lesz bátorságom télen vezetni. Igy visszaültünk, és utána volt még egy nagyon izgalmas pillanatunk. Egy kamion előzött minket, és egy pillanatra beteritette a szélvédőt sötétbarna latyakkal. Pont akkor kapcsoltam magasabb fokozatba a lapátot igy kihagyott egy ütemet. Na, ültünk a töksötét kocsiban, tudtam, hogy mellettünk egy ugyanolyan imbolygó, csak sokkal nagyobb autó halad, és csak imádkoztam, hogy ne kezdjünk el mi is csúszni. Következő pihenőnél megint ki, második szivinfarktus abszolválva, és mehettünk is tovább. Este, meg kell hogy mondjam, nem kellett altatni.
Mindenesetre New Brunswick nem lett a szivem csücske. Másnap Lévis-Toronto távot tettük meg minden kaland nélkül.
Hát ennyi volt a telelésünk. Nem sokan értik azóta sem, hogy miért is vágtunk bele ebbe a téli utazásba. Hát miért, kalandért. Amit meg is kaptunk. Dögivel.
Képek jönnek. Becsszó.
