Már megint betunyultam, nincs mese. Az öreg laptopomtól könnyes búcsút kellett vennem (nem volt hajlandó bekapcsolva maradni) és elhatároztam, hogy szakitok a napi 2-3-5 órás `ülökagépelőttésnemcsináloksemmiértelmeset` tevékenységgel. Az már más kérdés, hogy mindez mennyire sikerült. Jelenleg Z gépét használom, amin kicsit bonyolult a magyar billentyűzet -hosszú i sincs- és tuti, hogy tele leszek emiatt helyesirási hibákkal. Amiért előre is elnézést kérek!
Nos, ott tartottunk, hogy Montreal. Az igazat megvallva, vissza kellene mennünk oda. Egyrészt kutyával voltunk, igy múzeumok, templomok megtekintései elmaradtak. A hires föld alatti városba sem mehettünk be az ebbel. Maradt a felszin, az utcák. Amiket akár élvezhettünk volna, ha hozzá vagyunk szokva a -27C fokos hideghez. Mindezt napsütésben.
Montrealról amiket feljegyeztem a következőek: légy nagyon körültekintő a különböző útbaigazitó táblákkal, mert becsaphatnak, és nem kell feltétlen a legmenőbb helyre menni, hogy fantasztikus füstölt húsos (csülkös!!) szendvicset egyél. Poutine-nal. Mi mással. Poutine: sült krumpli nyakon locsolva barna szósszal és olvasztott sajttal. Igazi könnyed falat.
A város hangulata keveredik az európai és a helyi stilusokkal, az épületeken pedig jellegzetes a kivül elhelyezkedő lépcső. Télen nem a legbiztonságosabb, pucolni kell alaposan, de nagyon szépek.
Sajnos a böszme hideg miatt túl sok képet nem készitettünk, és a szendvicset is rekordidő alatt sikerült betömni a szánkba.
Másnap elhagytuk Suzanne varázslatos fogadóját, és elindultunk Quebec citybe. Szállásunk a Szent Lőrinc-folyó túlpartján, Lévisben volt.
Ha Montreal hideg volt, akkor Quebec maga volt a jégverem, metsző hideg széllel. Aznap erős hóvihart kapott Boston, és a szele elért minket is. Ugyanakkor megfogadtam, ha lefagynak az ujjaim azt sem bánom, mert Quebec város régi része gyönyörű. Terméskő házak, szűk, kacskaringós utcákon, beékelve meredek lépcsőkkel. Nem véltetlenül része a világörökségnek. Felsétáltunk a partról a hires Frontenac hotelig. Ott szó szerint arcomra fagyott a mosoly. A szállodát anno a kanadai vasúttársaság épittette, hogy luxus útjaik során legyen hol megpihenniük a fáradt milliomosoknak. A világ legtöbbet fotózott szállodájáról beszélünk. Elvileg be lehet menni a hallba fényképezni, de nem tudom, mit szóltak volna két pirosorrú, a hidegtől beszélni nem tudó turistához egy nagy loncsos-lompos kutyával.
A szállásunkra komppal mentünk át a jeges folyón. Mivel sötét volt, nem sokat láttunk belőle, de ezt a következő napokon bepótoltuk bőven. A motel személyzete nagyon kedvesen fogadott minket, bár angolul nem beszéltek. A szobánk tiszta volt, a reggeli pedig bőséges. Igy tele hassal indulhattunk tovább Rimouskiba.
Az út Kanada eddig látott legbájosabb, leghangulatosabb lakott területein vitt át. Eredetileg autópályán mentünk volna, de aztán rájöttünk, hogy időnk, mint a tenger, igy lementünk egy főútra. A falvak izlésesek, tiszták, kedvesek voltak.
Aztán ott volt a folyó. A partján vitt az út. Ragyogó napsütésben (-10C) hihetetlen szélesen hömpölyög a viz és az olvadt jég. Ezen a részen 3 km széles a folyam.
Rimouskiból nem túl sokat láttunk, pedig nem messze hatalmas park, erdő található. A szállásunk közvetlen a parton volt egy világitótorony és egy tengeralattjáró múzeum mellett. Külön öröm volt számomra az otthon megszokott takaró elhelyezés. Itt a legtöbb helyen az ágyon van egy lepedő, azon a párnák, majd jön még egy lepedő, annak négy oldalát berögzitik a matrac alá és arra teszik a huzat nélküli takarót. A megmaradt nyiláson lehet bemászni. Na jó, ki is lehet szedni onnan, de akkor meg semmi sem garantálja, hogy a tiszta lepedő fog csak hozzám érni. Meg aztán én szeretem a lábam kidugni a takaró alól álmomban. Ezzel a konstrukcióval ez megoldhatatlan. Ennyi erővel lehetne hálózsákot is adni. A lényeg, hogy Rimouskiban az általam kedvelt takaró opciót alkalmazták, ami plusz pontot ért. Ide is vissza kellene menni.
Következő etapunkon Percéig szerettünk volna eljutni. Sikerült is. Az út meglehetősen unalmasan indult, de aztán elértük a Gaspesiet. Ezek a hegyek az Appalache-hegység nyúlványai, és tele van mindenféle vadállattal. Az országút elhelyezkedése is kalandos: balról az egyre szélesedő Szent Lőrinc-folyó torkolata jobbról pedig meredek sziklafalak. Az útjelző táblák is érdekesek. Van ami arra figyelmeztet, hogy az erős hullámzás behúzhatja az autódat a folyóba, vagy sziklaomlás jöhet jobbról. Esetleg lavina. Ha még kitettek volna egy jeti veszélyre emlékeztető táblát, teljes lett volna a napom.
Késő délután érkeztünk meg Gaspébe. Itt szállt partra Jacques Cartier egy szerencsétlen vihar után, ahol találkozott a helyi törzsekkel. A fent nevezett úrról bőven lehet olvasni a wikin. Gaspét nevezik a ` francia Amerika bölcsőjének` is. Mire idáig elértünk, kávét kellett innunk. Találtunk egy aranyos kis kézműves kávézót. Nem volt olcsó, de remek volt az ize. Aztán Gróf gondoskodott róla, hogy ez az élmény maradandó legyen, és ráboritotta Z-re az övét. Percéig az út egy kicsit morgós volt, ellenben kávéillatú.
