Annyi gondolat, érzés ötlik fel bennem, ahogy olvasom a hireket, blogokat, kommenteket a facebookon, és a többség elszomorit.
Akik jönnek, mennek: emberek. Akik menekülnek a háború elől. Akik elvesztették családtagjaikat, barátaikat, szomszédaikat, vagyonukat, és talán hitüket is. A mi szerepünk, feladatunk szerintem ebben az, hogy emberségesek legyünk velük. Miért olcsóbb és könnyebb gyűlölködni?
Nem értem az otthoni utálkozókat, magyarságukat féltőket. Egyrészt, mutassanak nekem egy tiszta, Árpád-vérű magyart. Másrészt, akik megosztják az álmagyarkodó irományokat, nekik nincs egy rokonuk, ismerősük, barátjuk valahol nyugaton `gazdasági menekültként`? Ha olyan szerencsések, hogy nem, akkor utánaolvasnak azoknak a cikkeknek, amiket megosztani készülnek? Az a magyarság, amit ők közvetitenek nekem nem kell.
Persze, könnyen beszélek több ezer kilométer távolságbó,l egy jóléti országból. Ahol a lakosság 98 százaléka bevándorló, és lehet, hogy még ez a mennyiség is kevés. Mindenesetre napjainkban félek mondani, hogy magyar vagyok, mert aztán olyan kérdések zuhataga ömlik rám, amire nem tudok szivből és okosan válaszolni.
Eljutottam arra pontra, hogy ebben a témában szégyellem, hogy magyar vagyok.
Pont.
