Izgalmas heteken vagyunk túl állataink terén. Mindkét kedvencünk, és mi is alakítottunk egyet-kettőt. Most tartunk a lecsillapodásnál. Közben tanultunk is ezt-azt az itteni állatorvosi ellátásról.
Ott kezdődött minden, hogy Félix, a mentett pszichomacskánk néha ki-kimerészkedik a lakásból, de csak az ajtó környékére. Több veszély is leselkedik rá: magas fű, idegen zajok, közeli úttest, sirályok, idegen szagok, pomogácsok, vérfarkasok és legfőképpen Osiris lendületes szociális képessége.
A bejárati ajtónk általában tárva-nyitva áll jó idő esetén, Osi ott töltötte szokásos délutáni sziesztáját, pórázon. Félix úgy gondolta, hogy átugorja az alvó kutyát, és kinéz pár percre. A terv nem volt rossz, de valami közbejött, és Osi felébredt, Félix macskaságából adódóan a kevésbé logikus irányt választotta, és csak azt láttam a nappaliból, hogy Félix balra spurizik, Osi utána (amíg a póráz engedte), aztán valami miatt Félix jobbra, Osi követte. Ezt megismételték vagy háromszor, majd macska jobbra el.
A kedélyek lenyugvása után, nekiálltunk Félixet a sötétben keresni. Azért sötétben, mert akkor a szeme visszatükröződik az elemlámpa fényében. Közben a főbérlőnket is tájékoztattuk, hogy ha az ablaka alatt kóválygunk, hangosan ciccegve, nyávogva, magyarul gügyörészve a sötétben, lámpával pásztázva, derékig érő páfrányok között megbúvó sziklákban pofára esve anyázva, akkor ne hívja a rendőrséget, csak mi vagyunk. Főbérlőnk egy rendkívül érzelmes hölgy, így kapásból az összes szomszédot körbetelefonálta, plusz az állateledel boltot Félix eltűnésének hírével.
Másnap regisztráltuk magunkat a Halifax és környéki elveszett macskák, kutyák oldalán, ahol sok imát, és pozitív gondolatot irányítottak felénk, plusz az állatorvosunkat is felhívtam, a chip számot megerősítendő.
A sok befektetett energia megtérült, mert aznap este két világtó szempár lesett ránk vissza a páfrányerdő alól. Kicsit paráztunk, hogy valami mosómedvét próbálunk becserkészni, de a kötsög viselkedésből rájöttünk, hogy Félix-szel van dolgunk. Hagyta magát megközelíteni kb. 3 méterre, aztán arrébb mászott a dzsungelben (gyökerek, kisebb, nagyobb, óriásabb sziklák, gigamagas páfrányok, hatalmas pókhálók, fenyőágak, láthatatlan árkok, emberevő pókok a hálójukkal együtt) egy picit. Amikor már közelebb voltunk a szomszédunk hálójához, mint a sajátunkhoz, akkor úgy döntöttünk, ha Félix éhes lesz, akkor úgyis hazajön. Addig meg nem érdemes elüldözni.
Félix öt napig bírta kaja nélkül. Ugyanakkor az a szerdai nap maga volt a dráma.
Osival a szokásos erdei úton sétáltunk, és gyakoroltuk a póráz nélküli sétát. Egész jól megy, igaz, zsebünk tele van jutifalattal, de mindennek van ára ugyebár. Volt pancsolás a patakban, rohangálás a fák között. Az egyik szaladgálás viszont egy irdatlan buktával végződött, amit nem láttunk, de hallottunk. Pár pillanat múlva Osi, mint egy gőzmozdony rohant kifelé, és vágtatott még egy jó darabig, mire megállt, és utolértük. Akkor vettük észre, hogy vérzik a jobb hátsó lába. Nem sántikált, ugyanolyan tempóban értünk haza, mint amivel elindultunk. Amikor elkezdtük lemosni a lábát, hogy lássuk, mi történt, na, ott egy kisebb pánik tört ránk. A seb nagyon mély volt, az inak is kint voltak. Ehhez a sebhez nem lesz elég holmi házi kötés, indultunk a sürgősségire, mert persze minden finomság este, hétvégén, vagy ünnepnap történik.
A sürgősségi Halifaxban van, félóra vezetés autópályán. Örültem, hogy nem egy súlyosabb eset miatt kell ezt a távot megtenni. A kórház tele volt, közölték, hogy az éjjel biztos, hogy nem tudják megfelelően ellátni Osi lábát. Mivel nem vérzett a seb, és a kutyánk is aktív volt, úgy döntöttünk, hogy másnap reggel elmegyünk a saját dokinkhoz. Kipucolták a sebet, kaptunk ideiglenes kötést, antibiotikumot. Hazaérve Félix is az ajtónál várt minket, hogy most már elég a dzsungeléletből, nincs kaja, nem aludt már mióta, a főbérlő macskája is molesztálja, úgyhogy örüljünk.
Az éjjelünk a következőképp telt: Z. horkolt, én két óránként riadtam fel, hogy Osiris légzését ellenőrizzem, Félix üvöltött, hogy éhes, és miért nem kap mééééééééééééééééééééééééég enni. Mit képzelek, meg különben is. Szóval frissen, üdén, kipihenten keltem. Ja, nem.
Csütörtök reggel 7.30-kor az állatorvosi rendelőnkben tájékoztattam a tündéri recepcióst a helyzetünkről, aki közölte, hogy orvos csak 9.00-tól van, addig csak technikus áll rendelkezésre, ő meg inkább nem bolygatná a kötést. Kaptunk időpontot 9.30-ra. Addig telefonáltam a munkahelyemre, hogy mi a szitu.
9.30-kor a doki egy jegelő krém-szuri kombó után 12 kapoccsal rakta össze Osi sebét. Plusz egy bumszli kötés. Hazaérve ettem egy kicsit, és én hülyebaromállat ittam egy duplaeszpresszóból készült otthoni tejeskávét. A reggeli szokásos fél liter teámat megfejelve. Majd indultam dolgozni.
Mire beértem már láttam a hangokat is.
A következő napok a kötés lábon, illetve szárazon tartásával teltek. Osi eleinte egész jó kutya volt, aztán elege lett, és nekiállt elfogyasztani a fáslit. Pénteken mentünk újra kötözésre, aztán 10 nap elteltével kivették a kapcsokat. A seb nem hegedt be teljesen, így tettek rá pasztőrizálatlan mézet (!), tiszta tapaszt, amit két nap múlva levehettünk.
Ekkor elkövettünk egy hatalmas hibát: elmentünk sárkány fesztiválra. Terveink szerint odaautóztunk volna, kiszállunk, megnézzük, hazaautózunk. Hát nem így történt. A fesztivál miatt két kilométert kellett sétálni a helyszínig a kocsitól, valami miatt egy árva sárkány nem láttunk, majd séta vissza. Osi aznap már a lábára sem állt, túlterheltük. Pont megérte.
Jött a hétfő, kötés le. Az nekem egy újabb munka nélküli nap volt, mert paráztam, hogy Osiris nyalni fogja a sebet. Nyalta, de nem volt vészes. Közben zacskózoknit kapott a sétához, ami tényleg csak technikai séta volt a sántítás miatt. Mindez ment két napig. Most már szerencsére nem kell se zacskózokni, a sántikálás is elmúlt, és tegnap növelni tudtuk a megtett távot is.
Közben Felix is építi kapcsolatát a főbérlőnk nőnemű macskájával, Neeshaval. Mégpedig a következőképpen: Felix ül az ablakban belülről, Neesha pedig morogva, nyávogva. üvöltve ront az üvegnek kívülről. Ez leginkább hajnal 5 felé bonyolódik. Furcsák ezek a helyi macskák. Mindenestre a szúnyoghálót cserélni kell, de ez nem a mi gondunk szerencsére.
Hát itt tartunk. Nem tudom, mikor fog minket elérni a nyugodalmas vidéki élet ritmusa, de jöhetne már :)
