zsuzsitorontoban

November 11-e az Emlékezés napja, állami szünnap Kanada három területén és hat provinciájában. A többi négy provinciában nem munkaszüneti nap, de amennyiben a munkavállaló kikéri, azt a munkaadónak kötelessége kiadni. Nova Scotia ebbe a négy provinciába tartozik.

Az ünnep eredete a Nagy-Brittaniából indult, gyökere az angol Fegyverszünet napja (Armistice Day), amit November 11-én ünnepeltek először Londonban 1919-ben az egy évvel korábbi,  1918. November 11-én aláírt, I. világháború lezárását eredményező tűzszüneti megállapodás emlékére.
Később, a II. világháború alatt a Brit Nemzetközösségek országai átnevezték az ünnepet Remembrance Day, azaz az Emlékezés Napjává, míg az USA a Veterans Day, azaz a Veteránok Napja nevet választotta.

Az ünnep szimbóluma a piros pipacs, aminek ezrei nyíltak a csatamezőkön, az elesett katonákat megjelenítve. Az ünnep előtt már hetekkel felbukkannak a szupermarketekben, üzletekben a Kanadai Hadsereg veteránjai, akik adományokat gyűjtenek, és kitűzhető pipacsokat, különböző háborúk emlékkitűzőit árulják. Az összes, csatában kiérdemelt kitüntetéseikkel viselik díszegyenruháikat, és még sosem láttam őket egyedül ülni. Mindig megáll mellettük valaki beszélgetni, pipacsot venni. Mi már évekkel ezelőtt vettünk egy strapabíróbb, fém kitűzőt, de minden évben adományozunk újra és újra.

Az ünnep napján délelőtt 10.58-kor a rádiókban felcsendül az ún. Last Post rövid dallama. Ez egy trombita dallam, amit a csata napjának végén játszottak a katonai táborokban. itt lehet meghallgatni

A dallam végeztével két perc csend következik a különböző háborúban elesett katonák emlékére. Majd lejátszák a The Rouse dallamát, ami az ágyból való kikelésre játszanak a hadseregben. itt lehet meghallgatni

Az élő rendezvényeken 21 lövés követi a dallamokat, utána pedig általában fel-, illetve a rádióban beolvassák John McCrae, ontarioi alezredes versét, amit a második ypres-i csata alatt írt. A elesettek körül gyorsan kinövő pipacsok ihlették a verset a szájhagyomány szerint. A versről sajnos nem találtam magyar fordítást, így a nyomtatott változatot másolom be, mert sem költő, sem pöpec fordító nem vagyok:

In Flanders fields the poppies blow
Between the crosses, row on row,
  That mark our place; and in the sky
  The larks, still bravely singing, fly
Scarce heard amid the guns below.

We are the Dead. Short days ago
We lived, felt dawn, saw sunset glow,
  Loved and were loved, and now we lie
      In Flanders fields.

Take up our quarrel with the foe:
To you from failing hands we throw
  The torch; be yours to hold it high.
  If ye break faith with us who die
We shall not sleep, though poppies grow
      In Flanders fields.

Nem emlékszem, hogy lenne Magyarországon hasonló volumenű megemlékezés az elesett katonáink emlékére, pedig mindenképp megérdemelnék.

Ottawa, Parlament a pipacsokkal (forrás: https://www.ctvnews.ca/canada/ottawa-remembrance-day-celebrations-go-high-tech-with-virtual-poppy-drop-1.3153368)

Pontosan ugyanúgy keltünk fel aznap, ahogy minden szombaton szoktunk. Sőt, kicsit később, mert a szokásos piacunkat törölték már pénteken este, így picit tovább heverészhettünk. Kutyasétáltatás alatt döbbentünk rá először, hogy valami komolyan készülődik. Az eső kitartóan esett, és a szél is erős volt. Az öbölben, ahová néz az ablakunk, általában kisebb halászhajók, motoros és vitorlás yachtok szoktak megfordulni. Hát most öt hatalmas tengerjáró hajó horgonyzott ott, motorjaikkal folyamatos mély, bőgő hanggal megadva a nap hangulatát.

Az egyik ``kis`` hajó az ötből

Később a főbérlőnk is üzent fentről. Tájékoztatott, hogy pár kilométerrel távolabbról, a tengerszint alatti területekről  önkéntesen evakuálják az embereket. Ez azt jelenti, hogy nem kötelező elhagyni az otthonod, de ha a családodban öregek, betegek, gyerekek vannak, akkor talán mérlegelendő a helyzet. A legközelebbi menedék tőlünk kb. 13 kilométer távolságra, Upper Tantallonban volt. Az evakuálás esetére összekészítettem egy kisebb csomagot tisztálkodószerekkel, egy váltás ruhával, Osiris és Félix tápjával, utazódobozával, gumicsizmákkal, és ezeket ki is vittük a kocsiba, hogy ha menni kell, akkor ne késlekedjünk a pakolással. Az ablakainkra keresztirányban ragasztószalagokat tettünk fel, az esetleges szilánkok elleni védekezésként.

Áramszünet esetére teletöltöttük a kempingtartályunkat vízzel, plusz vettünk ki egy vödörrel a mosdóhasználatra. A hírekből megtudtuk, hogy Halifaxban délben leáll a tömegközlekedés, bezárnak a boltok, amik egyáltalán még kinyitottak. Felkészítették a lakosokat, hogy az áramszolgáltató fogadja a beérkező kárjelentéseket, de a vihar elmúltáig nem mennek terepre. Három menedéket nyitottak Halifax környékén különböző sportcsarnokokban.

Déltől pedig vártunk. Az eső egyre jobban esett, a szél is nagyon erős volt, de szerencsére a fák bírták. Állataink teljes nyugalomban szenderegtek, és áramunk, internetünk is volt. Halifax keleti vége ekkor már elesett, az ott lakó kollégáim már posztolták, hogy ülnek a sötétben, mert áram már nincs.
A hurrikán tetőzését hatra időzítették, ami Osi esti sétaideje. Nem vártunk addig, négykor elmentem vele sétálni. Több ponton is nyugtáztam, hogy nem vagyunk normálisak. Bakancsot vettem fel, hiszen a gumicsizma a kocsiban volt. Nos, a nadrágom három lépés után tapadt csatakvizesen a lábamhoz, amiről a víz nagy része a bakancsba folyt. Osiris úri kutya, nem végzi dolgát a kertben, menni kell vele. Itt egy kicsit megemlékeztem a felmenőiről, családjáról, tenyésztőiről, magunkról és úgy általában a világegyetem működési elveiről. Ráadásul valamilyen okból kifolyólag, a mi kutyánk kimondottan szereti a vihart, az esőt. Pár száz méter után elegem lett, és visszafordultunk. Az előszobában Z levette a nyakörvet Osiról, mert én csak álltam és csöpögtem. Aztán elmentem zuhanyozni. Immár meleg vízzel.

A fenti szomszédunk kocsifeljárója. Az eső úgy kimosta, hogy azóta is dolgoznak rajta.

A várakozással ellentétben öt óra felé elállt az eső és a szél is. Holott ekkorra már kettes fokozatba lépett Dorian, de mi valami határzónába kerültünk, tőlünk keletre és nyugatra még minden őrjöngött, mi pedig mehettünk árkot ásni. Mert beáztunk. A ház hátsó része domboldalba épült, és nem volt semmiféle vízelvezetési stratégia kiépítve. Ráadásul volt itt valami remek szaki, aki rágcsálómentesítést végzett, lazán körbeásta a ház falát, feltett valami hálót a szigetelés és a fal közé, majd mindent úgy hagyott betemetetlenül. Ennek eredményeképp a dombon leömlő víz (a mi régiónk kapta a legtöbbet, 150mm/m2) szépen megállt az egérvályúban. Ami beszivárgott a hálónkba. Így hát az esti árokásás is beindult Z és a főbérlőnk partnere által. Én pedig bent kármentesítettem. Szerencsére nem ázott el holmink, de azért fel kellett szedni a padló egy részét.

Ekkor azt hittük egyenesben vagyunk, pedig épp csak elkezdődött az igazi haccacáré.
A takarítás (Én), árokásás (Z és a Partner) után az est fénypontjaként, amikor már se nem esett, se nem fújt, az egyik fa az udvarról rádőlt a villanyvezetékre. Ami pukkanva elszakadt, felgyújtotta a fát, a lelógó vezeték pedig itt himbálódzott a kocsibejárónkon. Partner épp hazament átöltözni, mert nincs itt száraz ruhája, úgyhogy megkaptuk a főbérlőnket totál pánikban, és hasznavehetetlenül, a sikító kislányával. Osi boldogan őrjöngött, Z pedig papucsban ment ki bámészkodni. Komolyan, mint egy elmegyógyintézetben. Z-t beparancsoltam, hívtam a segélyhívót, akik, miután megtudták, hogy a ház nem ég, azt ígérték, hogy továbbítják az infót az áramszolgáltatóknak. Vasárnap délután, amikor Partner érdeklődött, hogy mégis mikor teszik biztonságossá a kocsikijárónkat, derült ki, hogy ők nem kaptak semmilyen bejelentést a segélyhívószámról. Fél órán belül itt voltak, egy órán belül volt áramunk.
A net hétfőn délután jött vissza.

Magasfeszültségű ugrálókötél

és a kijárónk, amit két hét után javított az útkarbantartó vállalat

A reggeli sétánkon tapasztaltuk, hogy a beach teljesen átrendeződött, és jó pár dombra vezető utat teljesen kimosott az eső. Azokat délelőtt exkavátorral javították. Sok fa kidőlt, ágak szakadtak le. A nagy hullámzás pedig rengeted hordalékot dobott olyan helyekre, amik normál esetben 20-30 méterre vannak a víztől. A nagy hajók vasárnap délután kihajóztak a nyílt vízre, elhagyták az öblünket.
Halifaxban hétfőn reggel még 200.000 ember volt áram nélkül, köztük volt a munkahelyem is. 

Így utólag azt mondanám, hogy mi olcsón megúsztuk Doriant. A kocsik épek maradtak, nem sérültünk meg, kárunk nem lett. A főbérlőnkkel teljesen jól együtt tudtunk működni, mindenben támogattuk egymást. Halifax keleti részét tekintve járhattunk volna sokkal rosszabbul is.

Tudtuk, hogy létrejött. Aztán azt is, hogy felénk tart. Aztán belőtték, hogy hétvégén, szombaton érkezik, a legenyhébb, egyes fokozatban, ami 120-150km/órás szelet, és 15-20cm esőt jelent bizonyos területeken. A földetérés előtti csütörtökön folyamatosan tanácsokat osztott a rádió, miszerint a kerti bútorokat kössük le, vigyük fedett helyre, ellenőrizzük a ház körüli állatok menedékét, ne parkoljunk fa alá (haha), töltsük fel a generátort, autót, legyen pár napra elegendő élelmiszer otthon. Folyamatosan hangsúlyozták, hogy nem ijesztegetni akarnak, hanem felkészíteni.

Mi is rögzítettünk pár holmit odakint, behúztuk a BBQ sütőt a terasz alá, hogyha elmegy az áram, és a főbérlőnk szerint ez volt a legrizikósabb, akkor is legyen hol főzni, ételt melegíteni. A lassúfőzőben feltettem a hétvégi ételünket, hogy csak melegíteni kelljen később. A tulaj mindenben segített, hiszen tényleg egymásra voltunk utalva, mint később kiderült. Itt egy kicsit kitérnék a helyi közművek működésére.

Ahhoz, hogy a saját tulajdonú házad biztosítva legyen, kötelező valamilyen alternatív fűtési megoldással rendelkezni az elektromos fűtés mellett. Mivel itt nincs vezetékes földgáz, ezért a második lehetőség általában az olajkazán. A főbérlőnkét évek óta nem kellett használni, a nyáron pedig felújították, így hát ezen a téren be voltunk biztosítva.
A mi lakásunkban három fűtés típus van felszerelve, biztos, ami biztos. Az egyik az ún baseboard fűtés, amit az elektromos kazán biztosít. A falon vannak elhelyezve a radiátorok közel a padlóhoz, és böszme drága az üzemeltetése.
Második megoldás az olajkazánnal működtetett légbefúvó rendszer. Kissebb rácsos nyílásokat kell elképzelni a falon, a plafonhoz közel, amiken keresztül a kazánból érkező meleg levegő ömlik be. A levegő keringtetéséhez a padlónis  van egy ráccsal fedett nyílás, ahol a hideg levegőt szívja be a kazán. Ez volt a legelterjedtebb házmelegítési módszer az elektromosság bevezetése előtt, így elég sok helyen még most is megtalálhatóak apróbb újításokkal persze.
Harmadik megoldás a legmodernebb és leggazdaságosabb, ezt használjuk mi is, ez pedig az ún. heatpump. Igazából ez egy multifunkcionális, falra szerelt, kinti egységgel ellátott, légkondinak kinéző felszerelés. Abban különbözik a légkondicionálótól, hogy képes fűteni, levegőt szárítani, hűteni, levegőt áramoltatni. Mindezt ráadásul meglehetősen gyorsan. A helyi nyárnak és a ház adottságainak megfelelően nálunk egész nyáron ment két pump az egy hálós lakásban.

A vízellátás is változatos. Vezetékes vízhálózat csak a városokban, nagyobb településeken van kiépítve. Mindenhol máshol kutat kell ásni vagy fúrni. Természetesen, alapos vízminőség teszt után. Nálunk fúrt kút van, így hát a szivattyú, az UV szűrő is az elektromosságtól függ.

Ezek után nem meglepő, hogy főbérlőnk szinte egy teljes haditervet vázolt elénk mindenféle lehetőségekkel, megoldásokkal. Mindezt természetesen szigorúan elméletben, mert tapasztalataink alapján mindent a volt férje, vagy Z intéz ilyen esetekben. Szóval generátorunk volt, ami a fűtést, az ő konyháját ellátta, és amit persze mi is kihasználhattunk.

A csütörtöki pakolás után én is tervet készítettem a bevásárlásra, tankolásra, amit Halifaxban gondoltam kivitelezni pénteken. Én, a kis naív! Mire eljött az ebédszünetem, páran már jöttek vissza, és kialakuló pánikban közölték, hogy az első szupermarketbe be sem jutottak, mert tele volt a parkoló, a másodikban pedig annyian voltak, hogy a bejárati ajtóig ért a sor vége. Itt kb. otthoni tesco hipermarket nagyságról beszélünk. A kezdeti sokk után eszembe jutott, hogy vajon mi lehet mifelénk. Hívtam Z-t, felvázoltam a helyzetet, a bevásárlólista applikációt ő is látja, így hát ha van lehetősége, akkor hajrá. Fél óra múlva jött az üzi, hogy mindent kapott az első útjába kerülő boltban.

Nem tudom, ki mennyire emlékszik, de én nagyon is, hiszen ott dolgoztam. Anno a Jet benzinkutakon este hat után két forinttal olcsóbb volt az üzemanyag egy időben. Ez természetesen jelentősen megdobta a forgalmat, pláne, ha a rákövetkező napon áremelést lengetett be a mol. Olyankor volt, hogy tízezreseken tapostunk, mert nem fértek már be a kasszába, a kútra kanyarodó sávban enyhe tömegverekedések alakultak ki, a sofőrök dudáltak az előttük állókra. A hangulat ilyenkor indulatos káoszként volt jellemezhető. Nnnnnna, pontosan ekkora volt a káosz az összes halifaxi benzinkúton de sem egy hangos szó, sem egy türelmetlen dudaszó nem hallatszott.
Az otthonunk előtti utolsó nagyobb településen három benzinkút van. Mindegyiknél ugyanaz a tömeg, ugyanaz a fegyelmezettség, így vettem egy nagy levegőt, és beálltam az egyikre. Közben megfigyelhettem, ahogy az ismerősök kedélyesen üdvözlik egymást, röhögcsélve telenyomják a kannáikat is, latolgatják a lehetőségeket másnapra.
Tanknyílásom jobb oldalon van, és őszinte megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy a kivételek közé tartozom. Pár perces várakozás után elegánsan begördültem a kútoszlophoz, ahol egy papírt lengetett a szél, miszerint a normál, és a közepes benya kifogyott. Csak prémiumot és dízelt lehet tankolni. No para, öreg verdánkba mindig azt szoktunk, így teljes nyugalommal töltöttem fel az autót, és indultam a boltba, mert mégiscsak kellene valami konzerv baj esetére.

A szupermarket úgy festett, mint egy átlagos péntek délután. Azzal a kivétellel, hogy az emberek púposra pakolt kocsikkal jöttek ki. Amatőr hurrikánmazsolaként lestem, hogy ki mit vesz, és a látványtól leesett az állam: chips. CHIPS! Burgonyaszirom volt a legmenőbb termék ezidőtájt. Facebookon közzétett kérdésem alapján ez egy kanadai szokás, és ennyi idő után, állampolgárként már igazán tudhattam volna róla. Amúgy meg fogalmuk sincs. Gügye betelepülőként üres kézzel jöttem ki, és indultam haza. Ok, volt egy kis lelkiismeretfurdalásom, hogy hogyan fogom magam kimagyarázni egy esetleges evakuálás során, hogy nincs chipsünk, de talán elnézik nekünk. 

Hazaérve listát készítettem a szombati tennivalókról. Dorian érkezése este hatra volt tehető, szóval az utolsó simításokra még mindig volt időnk. Korán mentünk aludni, hiszen nem tudhattuk, mit hoz a másnap.

Második teljes napunkat fantasztikus másnapossággal kezdtem. Felépítettük, illetve Z felépítette a tervet, én meg buta arccal bólogattam, hogy persze, jó lesz az. A társaságban elfogyasztott borok száma fájdalmas valóságot vázolt fel előttem: egyetlen egy üveg bor ment el az éjszaka, és én ettől vagyok egy uborka szintjén. Öregszem. Itt a vég. 

Először elautóztunk a sziget legkeletibb csücskébe. Faja szerpentinek, emelkedők, kátyús út. Hogy mennyire élveztem a háborgó gyomrommal...Gondolataim az élet értelmének megfejtése, a tájban való bámészkodás, és a reggeli lenttartása körül forogtak, túlnyomó részt az utóbbi érintésével. 
Ez az útvonal nem része a Cabot Trailnek, így inkább kisebb víkendházak, öreg halászlakok váltogatták egymást a meglehetősen vad tájon. Meredek, sziklás partok, erdővel borított hegyek, völgyek, és a végeláthatatlan óceán tárul az ember szeme elé. Aki itt velünk szembejött, mind köszönt valahogy, hiszen mindenki ismeri a másikat.
Meat Cove volt a végállomás, innen visszafordultunk, mert kiment az autó alól az aszfaltozott út, onnan tovább már csak földút vezetett valamilyen névtelen öbölhöz, ahol senki sem él.

Visszatérve a Cabot Trailre, elhatároztuk, hogy túrázunk egy kicsit. A kiválasztott útvonalat már előző nap is nézegettük, mert egy hosszabb túráról indul több hurok, rengeteg kilátóval, piknik lehetőséggel, vízeséssel, minimális emelkedőkkel. Aktuális képességeim teljes tudatában csak kisebb távot voltam hajlandó bevállalni. Bámulatos outfitben, mellékelek is róla képeket. Meg a kilátásról.

Professzionális túraöltözet á la Cabernet Franc:

Másfél óra séta után orbitális hisztit helyeztem kilátásba, ha nem alhatok. Így hát visszatértünk a kempingbe egy rövid szundira.

A pihenő nagyon kellett. Utána készen álltam arra a kirándulásra, amit már az első napon kinéztem magunknak reggeli kutyasétáltatás közben a strandról. Arról a túráról van szó, ami az előző posztomban említett resorttól indul és kivisz a félsziget csúcsáig. Térképről link itt

Pont elkaptuk az aranyórát, és szerintem ez a túra volt a legszebb és a legaktívabb is. Elég rövid távon viszonylag nagy szinteltérésekkel kellett számolni. Az útvonal megközelítéséhez át kellett gurulni az egész resorton a hátsó parkolóba, ahonnan először egy könnyebb sétaút indult, kőpadokkal, pihenőkket tűzdelve, majd egy elegáns tábla jelezte egy elágazásnál, hogy innen tovább rázósabb lesz a menet. Innen már a resort finom közönségének többsége visszafordul általában. Jöjjenek a képek:

Erősen sötétedett mikor visszaértünk a kempingbe, ahol nekikészültünk a szalonnasütéshez. Másnap korai indulást terveztünk, ami nem igazán jött össze, ráadásul az éjszaka is meglehetősen hűvös volt. Hideg reggeli után sátrat bontottunk, összepakoltunk, és hazaindultunk. Sikerült is kb. 10 kilométert megtenni egyhuzamban, mert reggeli kávé, tea nélkül két idegbeteg zombi vágtatott volna az utakon, amit nem kockáztathattunk.
Plusz még megálltunk egy csokoládé galériában - fotók, festmények, és a tulajdonos által készített csokoládék, kekszek között válogattunk -, majd délután füstösen, felfrissülve, élményekkel tele értünk haza.

Itt volt a nyár utolsó hosszú hétvégéje, és az esélyelenek nyugalmával nekiálltunk szabad kempinghelyet keresni Cape Breton szigetén. Ontarioban esélyünk sem lett volna, így nem is agyaltunk túl sokat. Aztán jött a meglepetés, hogy még jó pár hely üres. Nem tudom, hogy ezt az alacsonyabb népességszám eredményezte, vagy túl messze vagyunk a népesebb provinciáktól, és már nem jönnek el idáig a nyaralók, de a lényeg, hogy le tudtunk foglalni egy általunk szimpatikusnak talált, félárnyékos sátorhelyet.

Pénteken kora délután indultunk a tőlünk kb. 4 órányira lévő kempingbe. Az időjárás jónak ígérkezett, és bíztunk benne, hogy egyszer már tényleg világosban verjük fel a sátrunkat. Naná, hogy nem jött össze.
Cape Breton szigetére egyetlen híd visz át, és a környék, hát, hm, nem túl szép. Valami külszíni bánya van közvetlen a híd egyik partján, és nem nagyon emeli a hely nívóját. Ugyanitt vannak kamionosoknak is kialakított benzinkutak. Ez azt jelenti, hogy van zuhanyzó, étterem, bolt, piknik padok, körbekerített kutyafuttató a benzinkút területén. Itt eltöltöttünk vagy fél órát Osi miatt, aztán indultunk tovább.

Amit a navigációs rendszer elfejetett velünk közölni, az a komp volt Englishtownnál. Először nem örültem neki, mert várni kellett, lassú. Aztán amikor odaértünk majdnem felnevettem. A távolságot úszva is megtehettem volna, és mire a srác végigment a kb. 10, kompon lévő autón a jegyeket kifizettetve, már át is értünk. Onnan aztán már szinte sötétben mentünk, mint az őrültek. Kialakult egy konvoj a kanyargós utakon, és nem szerettem volna lemaradni tőlük. Ha egyedül maradunk, tuti nem tolom neki annyira. Visszafelé, világosban, majdnem infarktust kaptam, hogy milyen szerpentineken mentünk, mekkora sebességgel.

Cape Breton Highlands Nemzeti Park bejárata, a parkőrség irodája

A kemping a Cape Breton Highland National Park területén fekszik, pöpecül felszerelve. Van meleg vizes zuhanyzó, wifi, wc, konyha menedékek, ha vihar esetén kellene főzni, mosogató szigetek. Minden sátorhelyhez járt egy pad, tűzrakóhely.
Hatalmas gyarkolatunknak hála, pikk-pakk felállítottuk a sátrat, megvacsoráztunk a már otthon előkészített elemózsiánkból, Osit elláttuk, és elmentünk aludni. A terv legalábbis ez volt.

Gróffal ellentétben Osiris nem annyira nyugodt kutya, és ez volt első kempingélménye. A mosdók felé közeledő ÖSSZES embert megugatta a sötétben. Meg a varjakat, szomszéd kutyákat, mozgó ágakat stb. Hajnal kettő felé meguntuk a pisszegést, és életünkben először beengedtük, mit beengedtük, beparancsoltuk a kutyát a sátorba. Hellyel nem volt gond, mert hatalmas a sátor, de senkinek sem kívánok egy leonbergivel való együtt alvást. Tudom, van, aki szereti, de vagy egy szőrös mancs akadt az arcomba, vagy egy nyálas száj, vagy egy csóválódó farok. Szőr, nyál, szeretet, súly, TÖMEG, hirtelenség. A szomszédok legalább aludtak.

Első teljes napunkon elhatároztuk, hogy elvezetünk Pleasant Bayig, ahol télen fel kellett adnunk a világhíres Cabot Trail körbevezetési tervét hóakadály miatt. Most a másik irányból érkeztünk. Előtte túráztunk egyet az Aspy túrán. Oda-vissza összesen 9,6km, közepesen nehéz, vízesésekkel tarkított erdei séta. Érkezésünkkor rá kellett döbbennünk, hogy hiába a világhír, a túrajelzések meg sem közelítik az ontarioi parkokét. Az ösvény kezdetéig még extra két kilométert gyalogoltunk a lenti parkolóból. A vízesés, amit Patkó vízesésnek is neveztek az őslakos Mi`kmaqok két hegy találkozásánál zuhan le a völgybe. Kis padon lehet élvezni a látványt, amit elég sokan ki is használnak.
A vízeséstől még majdnem két kilométert sétáltunk felfelé a folyó mentén. Útközben hidakon keltünk át, láttunk menedékházat kályhával, térképpel felszerelve. A térkép meglehetősen megzavart minket, mert ez már a harmadik változata volt a nyomvonalnak, amit láttunk. Mentünk egy kicsit még tovább, aztán egy elágazásnál, amit csak két térkép jelölt, inkább visszafordultunk. A telefonos applikáció szerint így is lesétáltunk 8 kilométert, szóval nem érheti szó a ház elejét.

A vízesés. Körülbelül 15-20 méter magas

Híd, jobbra menedék, balra púderszoba

Szédítő szerpentineken át érkeztünk meg Pleasant Baybe, ahonnan egy rövid fotózkodás után vissza is fordultunk.
A Cabot Trail tulajdonképpen egy autóút sok-sok túra útvonallal, lélegzetelállító kilátással az óceán felé, hegyekkel, rengeteg motorossal, kerékpárossal, pár kis lélekszámú településsel, ajándékboltokkal és különböző homárral készült ételekkel váró vendéglőkkel, büfékkel, éttermekkel, szállásokkal. Lehet strandolni az óceánban, de édesvizű tavakkal is bőven meg van áldva a terület. Indulnak bálna- és lundaleső túrák több helyről is. A környék télen kihal a zord, barátságtalan időjárás és következményei (pl. járhatatlan utak) miatt, így igyekeznek az ittélők mindent behozni míg kitart a jó idő.

Kicsit késői ebédünket egy népszerű, családi kis étteremben költöttük el. Akkora homárt ettem, hogy ihaj mindenféle fűszeres vajjal, citrommal, héjában sült burgonyával. Zacskóból. :D Z. pedig egy helyi specialitásnak számító burgert evett. Limonádét ittunk. Amit - mivel elvitelre kértük- beletöltöttek az ivókulacsomba.

Teli hassal indultunk vissza a kempingbe, és elhatároztuk, hogy lemegyünk a strandra. Én már voltam ott reggel Osival, és alig vártam, hogy Z-nek is megmutassam. A strand egy hatalmas öböl vonalát követte két irányból meredek sziklafalakkal övezve. Az egyik benyúló félsziget végén egy patinás resort terül el, meg golfpálya. A resort parkolójából pedig indult egy rövid, de meredek túra a félsziget csúcsára.
A homokos, kavicsos vízparton voltak jópáran, de a vízben senki. Kicsit később rájöttünk, hogy a hideg mértéke valahol a fájdalmas és a jég fokozat között mozgott. Többszöri próbálkozásra derékig bementem, aztán feladtam. Osi viszont nagyon élvezte, és alig tudtuk kihívni a vízből. Pláne, hogy az apály miatt a botját nem hozta ki a hullámzás, hanem inkább vitte befelé.

Estére pedig elkészítettük a már előre befűszerezett csirkemelleket, burgonyát a tűzön. Közben ismerkedtünk a szomszédainkkal, borozgattunk.
Érdekes volt látni a kempingező társaságunkat. Voltak egyedül sátorozók, akik csak egy-egy éjszakára jöttek, aztán mentek tovább. Voltak párok, kisebb-nagyobb társaságok, családok különböző életkorúak, más és más helyekről. Mindenki kedves, udvarias, barátságos volt a többiekkel. Amin sokat nevettünk, hogy az idősebbek hágtak nyakára több alkoholnak, és voltak zajosabbak. Nem vészesen, este 11 után csend volt mindehol. Kivéve Osi. Aki megint velünk aludt.

A kanadai nemzeti parkok összes tűzrakóhelye hóddal, az egyik hivatalos kanadai szimbólummal van díszítve

Dagályra várva, Baxter`s Harbour Falls

Többet nem fordítom le ezeket a helységneveket, mert nagyon idiótán néznek ki.

Miután végre kidobozoltuk magunkat, meg átestünk a költözéssel járó stresszutáni nyavajákon, és végre nyárias idő volt, elhatároztuk, hogy kiruccanunk. A fent megnevezett helyekre.
Voltam már itt egyedül, de olyan szép a táj, meg a víz, meg minden errefelé, hogy mindenképp megérte visszatérni. Mindenesetre Scots Bay Nova Scotia északi részén fekszik, egy kisebb félsziget, ami elválasztja Minas Basint a Fundy-öböltől. Az öbölhöz át kell vezetni egy hegyvonalon, de aztán...

Kilátás Minas Basin felé

Van itt egy túraútvonal is, de egyirányú, és nem rövid, szóval a távot kétszer kellene megtenni, és nem vagyunk formában, szóval majd egyszer.

Egyszer ugyan majdnem megbántam, hogy eljöttünk, de aztán minden jóra fordul. Történt ugyanis, hogy Z azon tökölt, hogy elengedhetjük-e Osit vagy sem, de az apály olyan hihetetlen nagy üres lapályt hagyott maga után, hogy bőven volt helyünk a parton. Vittünk labdát, széldzsekit, felkészültünk ezerrel. Hja, kivéve a mindenféle, irdatlan gyors, bővizű csermelyeket, amik gyorsan csobognak, folynak, néhol hömpölyögnek vissza az öbölbe. Ezek vizét a dagályból visszamaradt, homokban megbúvó erek táplálják. Pont, mint amikor a higanycsepp szétválik, majd újra össze.
Szóval, azon tanakodtunk, hogy legyen labda, vagy ne legyen. Aztán lett. Mondtam Z-nek, hogy dobja csak el nyugodtan, Osi erre fog fókuszálni, nem a többiekre. Azt álmomban sem gondoltam, hogy ő meg egyenesen a vízbe céloz. Hát Osi meg éppen nem akart vízbe menni, így csak azt láttuk, hogy labda halad a nyílt víz felé. Ezerrel. Persze, nem a sekély vízben, hanem a mélyben. Z-n bakancs, rajtam is. A víz sem volt meleg. Így hát kámpicsorodott fejjel néztük, hogyan úszik el a kutyánk menő lasztija idegen, messzi tájakra. ``A végtelenbe és tovább``

Vissza az anyaócánba. A halvány fehér csík a tényleges partvonal apály idején. Hogy odáig eljussunk térdig jártunk volna a dagonyában.

Ugyanonnan fényképezve, csak a part felé. A világ legnagyobb ár-apály különbség itt figyelhető meg

Mindemellett gyűjtögettem uszadékfát, amit majd egyszer, ha sok időm lesz (=soha) akkor megcsinálok faja dekorációnak. Persze ez is egy kihívás volt, mert Osi mindegyikre azt hitte, hogy neki szedtem fel a földről. Ott volt még ezer másik, de azok nem feleltek meg számára.

Szinkron pucsítás. Összeszokott páros vagyunk, na!

Innen egy melegebb környéket kerestünk. Nem volt egyszerű megtalálni, Z megint valami ún. dirty roadot -azaz nincs aszfalt, száraz időben poros, esősben elakadsz típusú utat- talált, meg félig túl is mentünk, de csak odaértünk. És annnnnnnnnyira megérte. Ez volt Baxter`s Harbour Fall. Tíz ház, egy halászviskó, vízesés, Fundy-öböl, és hála a helyi önkénteseknek egy mobil wc. Örök hála, akkora adományt adtam, hogy na. Ühm, ez így nem hangzik túl jól, de papírpénzt passzíroztam az adománygyűjtő dobozkába.

Lö pad, a budi jobbra

A vízesés az öböl partján fekszik. Dagály idején a vízbe ömlik, apálykor pedig lehet mászkálni a grottók között, átkelni a patakon. Mi ezt tettük, de nem maradhattunk sokáig, mert jött az ár, és félő volt, hogy nem tudunk visszamenni. Csak úszva. Vagy úgy sem.

Osi, Marad! - ahogy azt képzeltem

Grotto a háttérben. Elnézést, de fogalmam sincs, hogy hívják ezeket a vízformálta sziklaképződményeket

Innen hazafelé megálltunk a télen felfedezett sajtkészítő farmon. Mert fagyijuk is van. Ha esetleg nem említettem volna. De még milyen fagyijuk! Meg kisbocik. Osiris-szel az érdeklődés kölcsönös volt. Aztán a kajlabuflák ebünk ment volna a felnőtt tehenekhez is. Na, azt kihagytuk.

Búcsúzóul pedig mutatok szörnyen jólfésült köveket. Tessék:

Izgalmas heteken vagyunk túl állataink terén. Mindkét kedvencünk, és mi is alakítottunk egyet-kettőt. Most tartunk a lecsillapodásnál. Közben tanultunk is ezt-azt az itteni állatorvosi ellátásról.

Ott kezdődött minden, hogy Félix, a mentett pszichomacskánk néha ki-kimerészkedik a lakásból, de csak az ajtó környékére. Több veszély is leselkedik rá: magas fű, idegen zajok, közeli úttest, sirályok, idegen szagok, pomogácsok, vérfarkasok és legfőképpen Osiris lendületes szociális képessége. 
A bejárati ajtónk általában tárva-nyitva áll jó idő esetén, Osi ott töltötte szokásos délutáni sziesztáját, pórázon. Félix úgy gondolta, hogy átugorja az alvó kutyát, és kinéz pár percre. A terv nem volt rossz, de valami közbejött, és Osi felébredt, Félix macskaságából adódóan a kevésbé logikus irányt választotta, és csak azt láttam a nappaliból, hogy Félix balra spurizik, Osi utána (amíg a póráz engedte), aztán valami miatt Félix jobbra, Osi követte. Ezt megismételték vagy háromszor, majd macska jobbra el.

A kedélyek lenyugvása után, nekiálltunk Félixet a sötétben keresni. Azért sötétben, mert akkor a szeme visszatükröződik az elemlámpa fényében. Közben a főbérlőnket is tájékoztattuk, hogy ha az ablaka alatt kóválygunk, hangosan ciccegve, nyávogva, magyarul gügyörészve a sötétben, lámpával pásztázva, derékig érő páfrányok között megbúvó sziklákban pofára esve anyázva, akkor ne hívja a rendőrséget, csak mi vagyunk. Főbérlőnk egy rendkívül érzelmes hölgy, így kapásból az összes szomszédot körbetelefonálta, plusz az állateledel boltot Félix eltűnésének hírével.

Másnap regisztráltuk magunkat a Halifax és környéki elveszett macskák, kutyák oldalán, ahol sok imát, és pozitív gondolatot irányítottak felénk, plusz az állatorvosunkat is felhívtam, a chip számot megerősítendő.
A sok befektetett energia megtérült, mert aznap este két világtó szempár lesett ránk vissza a páfrányerdő alól. Kicsit paráztunk, hogy valami mosómedvét próbálunk becserkészni, de a kötsög viselkedésből rájöttünk, hogy Félix-szel van dolgunk. Hagyta magát megközelíteni kb. 3 méterre, aztán arrébb mászott a dzsungelben (gyökerek, kisebb, nagyobb, óriásabb sziklák, gigamagas páfrányok, hatalmas pókhálók, fenyőágak, láthatatlan árkok, emberevő pókok a hálójukkal együtt) egy picit. Amikor már közelebb voltunk a szomszédunk hálójához, mint a sajátunkhoz, akkor úgy döntöttünk, ha Félix éhes lesz, akkor úgyis hazajön. Addig meg nem érdemes elüldözni.

Félix öt napig bírta kaja nélkül. Ugyanakkor az a szerdai nap maga volt a dráma.
Osival a szokásos erdei úton sétáltunk, és gyakoroltuk a póráz nélküli sétát. Egész jól megy, igaz, zsebünk tele van jutifalattal, de mindennek van ára ugyebár. Volt pancsolás a patakban, rohangálás a fák között. Az egyik szaladgálás viszont egy irdatlan buktával végződött, amit nem láttunk, de hallottunk. Pár pillanat múlva Osi, mint egy gőzmozdony rohant kifelé, és vágtatott még egy jó darabig, mire megállt, és utolértük. Akkor vettük észre, hogy vérzik a jobb hátsó lába. Nem sántikált, ugyanolyan tempóban értünk haza, mint amivel elindultunk. Amikor elkezdtük lemosni a lábát, hogy lássuk, mi történt, na, ott egy kisebb pánik tört ránk. A seb nagyon mély volt, az inak is kint voltak. Ehhez a sebhez nem lesz elég holmi házi kötés, indultunk a sürgősségire, mert persze minden finomság este, hétvégén, vagy ünnepnap történik.

A sürgősségi Halifaxban van, félóra vezetés autópályán. Örültem, hogy nem egy súlyosabb eset miatt kell ezt a távot megtenni. A kórház tele volt, közölték, hogy az éjjel biztos, hogy nem tudják megfelelően ellátni Osi lábát. Mivel nem vérzett a seb, és a kutyánk is aktív volt, úgy döntöttünk, hogy másnap reggel elmegyünk a saját dokinkhoz. Kipucolták a sebet, kaptunk ideiglenes kötést, antibiotikumot. Hazaérve Félix is az ajtónál várt minket, hogy most már elég a dzsungeléletből, nincs kaja, nem aludt már mióta, a főbérlő macskája is molesztálja, úgyhogy örüljünk.

Az éjjelünk a következőképp telt: Z. horkolt, én két óránként riadtam fel, hogy Osiris légzését ellenőrizzem, Félix üvöltött, hogy éhes, és miért nem kap mééééééééééééééééééééééééég enni. Mit képzelek, meg különben is. Szóval frissen, üdén, kipihenten keltem. Ja, nem.

Csütörtök reggel 7.30-kor az állatorvosi rendelőnkben tájékoztattam a tündéri recepcióst a helyzetünkről, aki közölte, hogy orvos csak 9.00-tól van, addig csak technikus áll rendelkezésre, ő meg inkább nem bolygatná a kötést. Kaptunk időpontot 9.30-ra. Addig telefonáltam a munkahelyemre, hogy mi a szitu.

9.30-kor a doki egy jegelő krém-szuri kombó után 12 kapoccsal rakta össze Osi sebét. Plusz egy bumszli kötés. Hazaérve ettem egy kicsit, és én hülyebaromállat ittam egy duplaeszpresszóból készült otthoni tejeskávét. A reggeli szokásos fél liter teámat megfejelve. Majd indultam dolgozni.

Mire beértem már láttam a hangokat is.

A következő napok a kötés lábon, illetve szárazon tartásával teltek. Osi eleinte egész jó kutya volt, aztán elege lett, és nekiállt elfogyasztani a fáslit. Pénteken mentünk újra kötözésre, aztán 10 nap elteltével kivették a kapcsokat. A seb nem hegedt be teljesen, így tettek rá pasztőrizálatlan mézet (!), tiszta tapaszt, amit két nap múlva levehettünk.

Ekkor elkövettünk egy hatalmas hibát: elmentünk sárkány fesztiválra. Terveink szerint odaautóztunk volna, kiszállunk, megnézzük, hazaautózunk. Hát nem így történt. A  fesztivál miatt két kilométert kellett sétálni a helyszínig a kocsitól, valami miatt egy árva sárkány nem láttunk, majd séta vissza. Osi aznap már a lábára sem állt, túlterheltük. Pont megérte.
Jött a hétfő, kötés le. Az nekem egy újabb munka nélküli nap volt, mert paráztam, hogy Osiris nyalni fogja a sebet. Nyalta, de nem volt vészes.  Közben zacskózoknit kapott a sétához, ami tényleg csak technikai séta volt a sántítás miatt. Mindez ment két napig. Most már szerencsére nem kell se zacskózokni, a sántikálás is elmúlt, és tegnap növelni tudtuk a megtett távot is.

Közben Felix is építi kapcsolatát a főbérlőnk nőnemű macskájával, Neeshaval. Mégpedig a következőképpen: Felix ül az ablakban belülről, Neesha pedig morogva, nyávogva. üvöltve ront az üvegnek kívülről. Ez leginkább hajnal 5 felé bonyolódik. Furcsák ezek a helyi macskák. Mindenestre a szúnyoghálót cserélni kell, de ez nem a mi gondunk szerencsére.

Hát itt tartunk. Nem tudom, mikor fog minket elérni a nyugodalmas vidéki élet ritmusa, de jöhetne már :)

Sikerült.

Majdnem hét év kanadai tartózkodás, rengeteg papírmunka, izgulás, pénz, idő, idegeskedés, várakozás, vizsgák, telefonálgatás, és ügyintézés után ma végre letettük a kanadai állampolgársági esküt, és ezzel teljes jogú polgárai lettünk ennek a gyönyörű országnak.

Az egész procedúrát tavaly októberben kezdtük el. Első lépésként, a bevándorlási hivatal oldalán megadott kalkulátorral ki kellett számolnunk, hogy elértük a szükséges, az országban eltöltött napok számát.
Ezután letöltöttük az ügyintézéshez szükséges formanyomtatványokat, amiből sokkal kevesebb volt, mint amit eddig megszoktunk. Igaz, most Z mehetett nyelvvizsgázni, én ezt ugyebár már abszolváltam a letelepedési engedélyhez anno.
A papírok online kitöltése után, mindent kinyomtattunk, aláírtunk, a csatolandó dokumentumokat lemásoltuk, fényképészhez trappoltunk, majd fizettünk, és az egészet szépen elküldtük Torontóból Nova Scotiaba, Sydneybe, mert ott intéznek minden bevándorlási kérelmet.

Aztán vártunk. Felkészültünk egy kb. éves várakozásra, de gyorsabban ment minden. A téli túránk alkalmával elértük Sydneyt is, és viccelődtünk, hogy beugrunk, kicsit megsürgetjük az alkalmazottakat, ha már itt vagyunk. Aztán a legnagyobb meglepetésünkre még aznap este jött az e-mail a vizsgánk  januári időpontjával, és pontos helyszínével Torontóban. Bárcsak így lenne ötösünk is a lottón!

A vizsgára való felkészülést nagyon sokféleképpen segíti az állam. A ``tankönyv``, ami igazából egy képekkel gazdagon illusztrált, 70 oldalas, A/4-es méretű füzet, ingyenesen megrendelhető. Pár napon belül meg is érkezett. Le is lehet tölteni ingyen a bevándorlási hivatal oldaláról. Angolul, franciául, és mandarinul is. A mandarint nem nagyon értem, hiszen a vizsgát csak a két hivatalos nyelven lehet letenni. De mindegy is. Aztán, ha már eljutott odáig az ember, hogy úgy gondolja, készen áll a vizsgára, akkor online ki lehet tölteni próba teszteket, amik meglehetősen naprakészek. A próbateszt kérdései nagy részben megegyeztek az éles vizsgáével, csak máshogy voltak megfogalmazva.

A tankönyvből megtanultuk Kanada 150 éves történelmét - nem egy nagy hancúr összevetve mondjuk a magyarral-, népeit, kultúráját, földrajzát, közigazgatási szerveit, kormányzását, igazságszolgáltatási szerveit,  gazdaságát, tudományos vívmányait, sport sikereit, és Kanada hivatalos jelképeit.

A teszt 20 kérdésből állt és volt rá 30 percünk. 15 helyes válasz szükséges a sikeres vizsgához. Z-vel szétültettek minket, nehogy csaljunk. Pont, mint a gimiben. Elég sokan voltunk a teremben, és a többség angolul kérte a tesztlapokat. Mondanom sem kell, nekem a legnagyobb gondot a stilisztikai előírások jelentették, de szerencsésen vettem az akadályt, és nem kapkodtam el semmit.
Az írásbeli rész után volt egy rövid interjú, ahol megmondták az eredményünket, lecsekkoltuk a személyes adatainkat és tájékoztattak, hogy az eskütétel az valamikor nyáron fog megtörténni, aztán mehettünk a dolgunkra. Ja, a vizsgám 100% -os lett. Mekkora stréber vagyok már!

Onnantól kezdve, hogy a nehezén túl voltunk, már nem nagyon stresszeltünk az eskütétel időpontján, majd ha menni kell, akkor megyünk. A meghívót kb egy héttel a ceremónia előtt kaptuk meg. Torontóban, Viktória királynő ünnepnapjára. Természetesen mi pont ezen a hétvégén költöztünk Torontóból Nova Scotiaba. Mert miért is máskor. Az első pánik után, követve az utasításokat, kézzel írott levélben küldtük el postán újfent Sydneybe, hogy miért is nem tudunk részt venni ezen a fantasztikus eseményen. Fogalmunk sincs, hogy mikor kapták meg, de semmi választ nem kaptunk. Röhögtünk, hogy reméljük, nem sértettük meg II. Erzsébet királynőnket holmi költözési kifogással, és lesz még esélyünk, hogy bizonyítsuk, hű alattvalói leszünk. Becsszó!

Két héttel ezelőtt jött az újabb e-mail, hogy mehetünk esküt tenni. Keddi nap, Halifax. Yayyy

Szombat, vasárnap hőségriadó, vihar, hétfő fülledt, párás meleg, kedd: szakadó eső. `Rohadj meg a szandáloddal, frizuráddal, kisszoknyáddal, sminkeddel együtt!` - üzente Természet Anyánk.  A kocsiig gumicsizmában ugráltam el, kezemben, táskában magassarkú, sminkkészlet. Amúgy sem vagyok egy kiöltözős csajszi, szóval stresszfaktor az egekben volt. Plusz pisilnem kellett (mint mindig), és késésben voltunk (mint mindig). Elkéstünk. Sehol senki, de még egy portás sem. Én minden mindegy alapon elmentem pisilni. Miután kijöttem, és kisüvöltöttem magam Z-vel, kiderült, hogy nem is jó helyen várakozunk. Illetve mi jó helyen voltunk. A ceremónia ment egy szinttel lejjebb. Ami nem is 9-kor, hanem 10-kor kezdődött. Fantasztikus!

A teremben már ott volt kb. 50 leendő állampolgár, a barátaik, rokonaik, egy titkár, egy segéd bíró. Persze, mi érkeztünk utoljára, és csak középen volt hely. NEM VOLT KÍNOS. A segéd bíró elég lazán vette a dolgát. Próbálta oldani a feszültséget, elmondta a ceremónia menetét. Először bevonul a bíró és egy kapitány a Kanadai Lovasrendőrségtől, aki köszön, és mi viszonozzuk. Hangosan, vidáman. Az eskü alatt állunk, jobb kéz a levegőben -naná, hogy a balt emeltem-, majd ismételjük az eskü szavait. Angolul. Majd gratula, állampolgársági okmány átvétele egyesével, aztán Himnusz, a kétnyelvű változat, aztán fotózkodás.

A Himnusz nagyon érdekes, mert összesen négy változata van, és mindegyik egyenrangú. Van egy angol, egy francia, és két kétnyelvű. A kétnyelvűekben kétsoronként váltakoznak a francia és az angol részek. A különbség annyi, hogy az egyik franciául kezdődik, a másik pedig angolul és ez alapján cserélődnek a részek. 

A bíró vicces volt, mert az ígéretekkel ellentétben franciául is nekiállt az eskü szövegének. Amit kötelező jelleggel ismételni kellett. Nnnna, mivel franciatudásom kimerül a tehén, sajt, csiga, malac szavakban, bámulatos lehetett a teljesítményem. Egy pillanatban be kellett bújnom az előttem lévő hölgy mögé, mert elröhögtem magam. Nem hangosan, de lehet, hogy kivágtak volna, ha észreveszik.

A Hölgy feje. Ez még nem az eskü

Az egész esemény hangulata meglehetősen kettős volt. Egyrészt szigorúan meghatározták az eskü letételét, ha nem mondom, nem leszek állampolgár. Másrészt viszont, amint kimondtuk az utolsó szavakat, akkora éljenzés, tapsvihar tört ki, a szomszédainknak gratuláltak, ők viszont. Fényképeket készítettünk egymásnak, egymásról. Szóval nagy buli volt. Aztán folytatódott az őrjöngés az oklevelek átvételekor. Mindenkit megéljeneztünk. Elvégre nagyon hosszú utat tettünk meg idáig.

Megy a pacsi, boldogság. Azért lovasrendőrbácsi csizmijére felhívnám a figyelmet. Volt képem megkérdezni a végén, hogy ugyan hol köti meg a fűzőt benne. (Felülről kezdi a fűzést, aztán alul áthurkolja, felhúzza, megköti, eldugja)

A privát fotózkodás után elmentünk kettesben ünnepelni. Olyan francia éttermet találtunk, mocskosul hatalmas desszerttel, hogy ihaj. 

Nemsokára pedig készülhetünk az első választásunkra új hazánkban.

Jöjjön a befejező rész.

Mahone Bay messziről, négy templommal.

Lunenburg a vízpart felől az UNESCO világörökség része. Ha jól emlékszem, Kanada egyetlen lakott, emberalkotta területe, ami felkerült a listára.

Az Anglikán templom.

Nem is tudom, hogy félelmetes, vagy menő ez a ház, esetleg mindkettő. De az utcalámpák feltétlen a menő kategóriába estek nálam!

Humoros rákászok, halászok laknak errefelé rengeteg szabadidővel Karácsony táján. :)

Ez már Halifax egyik modern szobra. Utcalámpája. Kültéri alkotása. Mivel túl sok időt nem töltöttünk el a városban, csak az öböl partján trappoltunk végig, ezért sok kép itt sem készült. De van még időnk, és a város közel van.

Egy újabb szobor. A Kanadába érkező migránsoknak állít emléket, akik elhagyták családjukat, otthonukat egy jobb élet reményében.

Halifax történelmi piac negyedének főutcája. Irdatlan forgalommal. 

Peggy`s Cove, azaz Peggy öble. Hatalmas, lekerekített sziklák, világítótorony, hullámok, napsütés. Nemhiába a világ legtöbbet fotózott világítótornya.

Táblák figyelmeztetik a látogatókat, hogy a fekete sziklákra ne menjenek ki, mert onnan a hullámok könnyedén lemossák, beszívhatják őket.

Ez már az utolsó pár kilométerünk Nova Scotia területén, a világvégéről, Eatonville-ből Sackville, New Brunswick felé. Az út elég ramaty volt: jég, kátyúk, gödrök, hó, kanyarok, három autó (helyiek természetesen, akik csukott szemmel, ötszázzal megteszik ezt az utat oda-vissza a hülye turista töketlenkedése nélkül) mögöttem.

Ez már Quebec. Havas mező, sziklák, jégmező, Szent-Lőrinc-folyó, aztán túlpart és hegyek. A folyó itt kb. olyan széles, mint a Balaton. Quebec nem volt opció költözés szempontjából a nyakas nyelvtörvényeik miatt, de ha választhattam volna, akkor oda megyünk. Lehet alkoholt kapni az élelmiszerboltokban, és gyönyörű a táj. Igaz, fogalmam sincs, milyen lehet hó nélkül.

És a végére még, amivel tartoztam: Osiris Z ölében a bridgewateri szállóban. A kép homályos, mert egyrészt röhögtünk, másrészt Osi kicsit nehéz volt a pózoláshoz.

Jöjjön a folytatás.

Amennyire odavoltunk Annapolis-völgyért, annyira kevés megosztható képet találtam róla. Igaz, a böszme hideg és szakadó hóesés nem a fotózó turista vágyálma.

Grand Pré temploma és Evangeline alakjának szobra. Henry Wadsworth Longfellow amerikai költő az Evangeline -Acadia története/meséje című eposzában alkotta meg Evangeline alakját. Noha a karakter kitalált, története annyira hűen tükrözte az akádok hánytatott sorsát, hogy az emlékparkban szobrot is kapott.

A világ legnagyobb ár-apály ingadozása is itt figyelhető meg, a Fundy-öbölben. Ezek a halászhajók békésen várják a dagályt. A móló tetején sétálva kényelmesen bekukucskálhattam a hajók belsejébe, fedélzetére. 

Digby. Hóesés és halászkikötő. Digby a helyi halfeldolgozás fellegvára. Kőkemény meló egy ilyenen dolgozni, meg is fizetik rendesen. Egy halfeldolgozó segédmunkás többet keres órabérben, mint én, a diplomás konduktor. Igaz, szezonális a munka, és nem veszélytelen.

Mavilette Beach Provincial Park. Hideg volt. Rettenetesen hideg. De megérte.

Esett a hó, sütött közben a nap, fújt a jeges szél. Mennyire gyönyörű, nem?

Fogalmam sincs, hogy mit képesek ezek a kagylók túlélni, és egyáltalán mennyi ideig élnek. Ez itt élt. Várta a dagályt. Őszintén remélem, nem nyírtam ki!

Mert a lépcső túl mainstream.

Kejimkujik National Park Seaside. Óceánpart kb. 170 kilométerre és 12 órányira (az éjszakát beleszámolva) az előző helyszíntől, de mintha egy másik világba csöppentünk volna. Hó csak az árnyékban, sütött a nap, túlöltöztem.

Keskeny fás, erdős rész után következett a bog...

...aztán az óceán. Van itt is strand természetesen, amit hol a fókák, hol a madarak, hol az emberek birtokolnak.

És még pisilni is voltam. Privát szféra nagy nehezen megoldva. :)